Sorstársak
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Az észt-finn származású írónő így ír a könyvről utószavában, ezzel összefoglalva a két központi témáját a regénynek:
„Gyerekkoromban lehetőségem nyílt közelről megismerni a szocializmus következményeit és a kolhozok valóságát, íróként nem tehetek mást, mint megpróbálom megőrizni azt a világot, amely mára már letűnt, de amelynek következményei napjainkra is hatással vannak.”
„A szexuális erőszak módszerei kortól, országtól és kultúrától függetlenül mindig ugyanazok. […] ezeket az univerzális tapasztalatokat akartam ábrázolni […] más korban járunk, a tapasztalat mégis ugyanaz.”
Ez a tapasztalat lesz az igazi kötelék az idős, észt hölgy, Aliide Truu és a fiatal, orosz lány, Zara közt, akit Aliide egy reggel a kertjében talál meg ájultan. A nő befogadja a rémült lányt, és lassan kibontakozik előttünk mindkettejük története.
Zara oroszországi otthonából nyugatra megy dolgozni egy barátnője javaslatára, hogy pénzt gyűjtsön orvosi tanulmányaira, de végül prostituáltként végzi. Onnan menekül el, miután megöli az egyik ügyfelet.
Zara egyébként egyben kísértet is Aliide számára, nem csupán hasonló élményeik miatt, de mint nővérének unokája is.
Aliide múltján keresztül szembesülünk mindazzal a valósággal, amiről az írónő az első idézetben ír.
Valószínűleg azért érdekel engem ennyire ez a téma, mert nincs tapasztalatom róla. (A rendszerváltáskor én még éppen csak megszülettem.) Pedig a mi országunk is megjárta ezt az utat, ha nem is teljesen ugyanolyat, és valahogy olyan, mintha ez még mindig velünk lenne, talán azért, mert így hagytuk. Nem tudom, csak azt tudom, hogy nálunk sohasem beszélt senki ilyesmiről, a múltról úgy általában, de még a jelenből is sok minden került a hallgatás fátyla alá. Anyai nagyszüleimmel ritkán találkoztam, apai nagyszüleimet nem is ismertem, már halottak voltak, mire én megszülettem. Még a saját családom múltjáról sem tudok egy-két elejtett, véletlenül meghallott apróságon kívül semmit. Jó ez, ha egy generációnyi szakadék van, ha így élünk? Vajon mennyibe kerül ez nekünk most és a jövőben? Nyilván nem lehet a múltban élni, de nem rosszabb-e, ha azáltal tartjuk életben, hogy hallgatunk? Így vakokká válhatunk, olyan helyre száműzzük a dolgokat a hallgatással, ahonnan aztán – mint egy alvilági szervezet – gyorsan, nesztelenül s szinte észrevétlenül dolgoznak. (Az az érzésem nagyon sok mindent tartottunk életben a legrosszabb módokon tagadás és hallgatás által, és ez mindent megmérgez.)
Zara nyugati emlékeiből és Aliide egykori kihallgatásának jelenetéből pedig megismerjük a második idézetben említett közös tapasztalatot. Felhívnám a figyelmet a következő részletre: „kortól, országtól és kultúrától függetlenül”. Senki ne ringassa magát abba a téveszmébe, hogy ilyesmi csak bizonyos helyeken, csoportok körében történik meg, mert mindenütt jelen van.
Mindenütt jelen vannak azok az emberek (a könyv esetében férfiak), akik másokon (a könyvben nőkön) uralkodnak, akik a hatalmuk markában vergődő áldozataikat kínozzák, megalázzák, meggyalázzák, és ettől érzik magukat erősnek. (Azért fogalmaztam így, mert erőszakot, sőt szexuális erőszakot elszenvednek gyerekek is, és – igaz ritkábban, de – férfiak úgyszintén.)
A fizikai sebek ugyan idővel behegednek, azonban az a trauma, amit az az élmény okoz, hogy valaki bármit megtehetett velünk – akaratunk ellenére, hogy valaki, akár egy tárgyat, birtokolt minket, uralkodott rajtunk, az kitörölhetetlen (maximum elfojtható). Már pedig ez a legelemibb közös tapasztalata az ilyen áldozatoknak, hogy ő többé nem szabad, nem ő rendelkezik maga fölött. A legkegyetlenebb diktatúra kicsiben.
Sofi Oksanen, Tisztogatás, Scolar, 2010.
