Ott álltunk a kilátón, ő meg én. Alattunk több száz méteres mélység, fölöttünk a kék ég, köröttünk a világ.

Ő a párkányon ugrált egyik lábáról a másikra, olykor még cifrázta is. Én elhűlve figyeltem, már a látványtól is elszédültem, hogy táncolhat valaki a halál szélén csöppnyi félelem nélkül, ilyen vidáman? Ő magához invitált, kezeit nyújtva felém. Határozottan megráztam fejem, nincs az az isten, hogy én oda felmenjek.

Mire magamhoz tértem, már ott voltam mellette, de nem a párkányon, hanem a levegőben a mélység felett. Meglepetésemben felkiáltottam cseppet sem férfiasan. Ő nem törődött jogos félelmemmel. Elmosolyodott és közölte:

- Most megmutatom a szabadságot – azzal alábukott, akár egy prédájára lecsapni készülő ragadozó madár, magával rántva engem is.

Megvallom, felsikítottam. A félelem teljesen átjárt, csak arra tudtam gondolni, mindjárt meghalok. Aztán irányt változtattunk, a félelem alább hagyott, elcsendesültem.

Nem repültünk, nem vágott az arcomba a szél, mégis szédítő élmény volt, jó értelemben.

- Mégis mi történik? – kérdeztem.                               

- Mi vagyunk a szél.

Meghökkentem válaszán, egy ideig nem szóltam. Végigsuhantunk a folyó hullámai felett, ismét irányt váltva a másik part dombján magasodó erdő fái közé surrantunk. Kavargó levelek színkavalkádja jelezte utunk, majd egészen felemelkedtünk, hogy megkergessük az erre tévedt néhány felhőpamacsot.

Kérdésemet csak akkor tettem fel, amikor már visszaértünk a kilátóra.

- Szóval a szél a szabadság?

- A szabadság, akár a szél – felelte.

A párkányon ültünk és egy ütemre lógáztuk lábunk.

- Mikor érzed ezt? – fordult hozzám néhány perc múltán.

Először csak hümmögtem.

- Amikor belemerülök az írásba, a zenébe vagy egy könyvbe, de aztán ez mindig elmúlik, vissza kell térni.

- Mégis hová? – nézett rám értetlenül.

- A valóságba – vágtam rá azonnal.

- Szóval a valóságban nincs szabadság?

A kérdés összezavart.

- Lényegében ezt mondod, és épp ez a bajod. Összekevered a valóságban is létező korlátokat a  biztonságra törekvés rácsaival, amelyek közé visszahátrálsz, mert a szabadság túl félelmetes, túl kockázatos – válasza közben felállt, leporolta szoknyáját és leugrott a kilátó betonjára. – De ez még nem is jelentene igazán gondot, pláne nem hozna szenvedést, ha közben nem áhítoznál oly nagyon a szabadság mámora után – fejezte be, aztán köddé vált; vagy még valószínűbb, széllé.