Így hívták a többiek. Ő volt az egyetlen a faluban, akinek gyönyörű szárnyak helyett csak két apró csökevény nőtt a hátán, amelyek úgy festettek, mint egy apró, beteg madár törött szárnyai.

Ahogy közeledett a nagy nap, amikor minden fiatal bemutatja egy előadással, ki is ő valójában, egyre többször hallotta: ne erőlködj, te sose fogsz repülni. Minden egyes nap odavetették ezt neki, amint elhaladt a kisebb csoportosulások mellett, akik a sorukra vártak a gyakorló téren.

Nem tudták, nem azért megy az erdő egy nyugodtabb pontjára, hogy repülni tanuljon. Már tudta és elfogadta, hogy ő Szárnyaszegett, ahogy azt is, ez még nem ok arra, hogy feladja és egy senkiként éljen.

Minden reggel azzal kezdte a napot, hogy emlékezetébe idézte a vándor szavait, akivel nagyjából egy éve találkozott az erdő egy eldugott zugában, ahol kisírhatta magát. „És akkor mi van, ha nincsenek szárnyaid? Nekem sincsenek, mégis bejártam az egész világot. Úgy ám! Persze, persze, nem tudsz repülni, hát aztán? Nemcsak repülés létezik a világon, sőt!”

A nagy napon ő nem repült, táncolt. Nem voltak csodás szárnyai, de volt teste, mellyel elmesélhette, mi lakik a lelkében. A mozdulatai elmondtak mindent, ami ő volt, amit ő érzett.

Amikor tánca véget ért, a falubeliek döbbenten meredtek rá. Senki nem tapsolt, nem fütyült, nem sírt és nem nevetett, csak álltak és hitetlenkedve bámulták. Másnap azonban senki nem hívta Szárnyaszegettnek, ezentúl úgy szólították: Táncos.