A nevem Kuriinkawa Kagehiko[1], barátoknak csak Kage. Egyszerű fickó vagyok, különleges történetekkel. Képzeljenek el egy középkorú férfit, kiadói munkával, egy igen ellenséges exfeleséggel és két gyerekkel, pontosabban nélkülük. Lehangoló, mi? Én se repestem az örömtől.  Viszont van egy nem mindennapi hivatásom gyógyítóként. Nem, nem azokra a sarlatán, kuruzsló alakokra kell gondolni. Sosem kértem pénzt senkitől, igaz, nehéz is lenne. Pácienseim ritkán tudják, mit hordoznak magukban, és meglepődnék, ha emlékeznének rám. Láthatatlanul dolgozom, démoni parazitákat távolítok el az emberek elméjéből, illetve az általuk okozott kárt hozom helyre. Őseimhez hasonlóan ezzel a küldetéssel és a hozzá elengedhetetlen képességekkel születtem. Ennek jóvoltából pedig nem mindennapi történetekbe csöppentem, no, nem főhősként, megmaradtam a mellékszereplők szintjén. Elfogadom, amit az élet ad, így nem különösebben zavar e tény. Sokkal kellemetlenebb, szorongatóbb volt, hogy második nagy történetemnek én lettem a társszerzője, holott sosem törtem ilyen babérokra.

Mondtam már, egyszerű fickó vagyok, nem szeretem bonyolítani a dolgokat, ennek megfelelően hidegen hagyott, hogy kitapossam saját életutamat, inkább követtem a már szépen előkészített ösvényeket, aztán valahogy mégis az erdő sűrűjében találtam magam. Erre varrjanak gombot! Három, talán négy év leforgása alatt gyökeresen megváltozott minden. Így utólag – persze – már látom azokat a pontokat, ahol letértem az ösvényről, majd találtam egy másikat, mígnem ott álltam az ismeretlen területen, a senki földjén. Már negyvenes éveimet tapostam, amikor először egy idegen országban jártam, méghozzá nemcsak úgy átutazóban, két évig éltem ott, annak ellenére, hogy ebből minden, de minden logika, előny vagy egyértelműség hiányzott. A nagy vízválasztó mégis csak utána következett, amikor eszement módjára úgy határoztam, elmegyek a Pokolba. Vicces, nem?

Térképem és megbízható, hiteles forrásom nem volt. Legjobb tudomásom szerint egy őserdő mélyén élő bennszülött törzs meséi nem esnek bele e kategóriába, én mégis ennyi alapján vágtam neki az útnak.

A Pokolról két dolgot kell tudni. Egyrészt, a legkevésbé sem hasonlít a vallások vagy Dante által lefestett helyhez, akkor már inkább az Utazás a Föld középpontja felé világa. (Dinoszauruszok nincsenek.) Az emberi faj ezen a tájon igen-igen ritka. Ez a második tényünkhöz vezet: egyetlen emberrel, vagy emberi származású lénnyel találkoztam az ott töltött évek alatt, akit csak úgy emlegettek, mint a mitológia védelmezője. A nevére (és egyáltalán a másolói-őrzői feladatai előtti életére) egyáltalán nem emlékezett, ezért a hagyományoknak megfelelően a Shinwano Ichigo nevet adtam neki.

A Pokol szélén, egy hegyen élt, iszonytató magasságban. Lakóhelyének bejáratát egy hófehér törzsű, kék levelű fákból álló liget őrizte, sehol máshol nem találkoztam e fajtával. Lényegében egy a sziklafalhoz simuló szentélyben élt, ami mindenki más számára tiltott terület volt, velem azonban valamiért kivételt tett. Az épületet a fekete, arany és vörös színek uralták, olyan volt, mint bármely tipikus távol-keleti társa, ám hiányzott belőle bármely istenség szobra, helyette egy bizarr, világító, pulzáló színes ködlényeket ábrázoló festményt és egy elnyűtt, bőrkötésű könyvet találtam. Előttük egy oltár, rajta ecset, tinta és egy apró, mélyebb tányér, benne némi alvadt vér. Ichigo elmondta, az az ő vére, amit mindennap felajánl, arról fogalma sem volt, miért, csupán annyit felelt, így tanította neki a szellem, aki idehozta. E hátborzongató s számomra értelmetlen rituálénak eredményeként a lány jobb tenyere (balkezes volt) közepén vöröslő seb futott végig.

Az épület másik, ismételten különleges és nyomasztó része volt a terasz, amelyre a sziklafalban futó csigalépcsőn lehetett feljutni. Inkább terem volt, egy vízesés mögötti barlang; üdítően friss a szentély félhomálya és nehéz levegője után. Aztán rájöttem, hogy a vízesés túloldalán a mi világunk egy szeletét látni, bár gőzöm sincs melyiket, és arra is, hogy köztem és e világ közt egy láthatatlan, áthatolhatatlan akadályt állítottak fel. Ichigo be volt ide zárva! Mégsem tűnt szomorúnak, sőt azt mondta, szereti ezt a helyet. Én természetesen hitetlenkedtem, úgy véltem, önmagát csapja be, ám e nézetemet megváltoztatta a története, amit kérésemre meg is írt. Ezt olvashatják majd a következő részben.

Shinwano Ichigo aprócska lány, alig másfél méter magas, vékony, nagyon vékony, bőre sápadt, arca szeplős, kicsi, fitos orral, meggyszínű, szív alakú ajkakkal, kerek, türkiz szemekkel, haja vörös és göndör, lapockáig érő. Elbűvölő jelenség, és nagyon jól áll neki a kimonó. Amikor először találkoztunk egy bézs alapon kék-ezüst mintás darabot viselt. Elakadt a lélegzetem, nemcsak azért, mert bő három hónap után először láttam emberi lényt.

Ő sem volt közömbös, örömét csak kíváncsisága szárnyalta túl. Mindent tudni akart rólam, két történetem teljesen rabul ejtette. Amikor lefordítottam azt a huszonegy mesét, amit ő csak Elveszett Krónikákként emlegetett, aminek az őrzője volt és időről időre újramásolt, megértettem történeteim iránti rajongását. A Krónikák két darabjának jövőjét, folytatását, beteljesülését adtam neki velük. Ez akkora hatással volt rá, hogy megírta az első történetemet, a második egy példányát pedig nagy becsben tartotta és előszeretettel olvasta. Jómagam készítettem egy saját másolatot az Elveszett Krónikákról, amit itt közreadok a lány történetének kíséretében.

Higgyék el, nem volt ez olyan egyszerű! Bár valami csoda folytán külön nyelvet beszéltünk, mégis megértettük egymást, az írott szövegek esetében e varázs nem működött, így mindkettőnknek el kellett sajátítania a másik nyelvét, hogy munkáink létrejöjjenek. Ez úton is elnézést kérek az eredeti szerzőktől vagy mesélőktől esetleges hibáimért, amit a fordítás során vétettem.

Nem tudom, hogy e történetek milyen mértékben igazak, de talán nem is ez a lényeg; az viszont biztos, hogy a számtalan élmény és információ közül, melyet magammal hoztam a Pokolból, az Ichigóval töltött idő és az Elveszett Krónikák a legmeghatározóbb s legkedvesebb számomra.

[1] A szövegben a japán nevek nem magyarosítva szerepelnek, hanem a Hepburn-átírás szerint. A név viszont hagyományos családnév – keresztnév sorrendben maradt.