Valamikor régen, mielőtt ideköltöztem, volt rendes emberi nevem is, de az mára a feledés homályába merült. Ma már azon kevesek, akik ismernek, csak úgy neveznek a Mitológia védelmezője vagy az Elveszett Krónikák másolója. Ti, akik ezt olvassátok, valószínűleg úgy ismertek, Shinwano Ichigo.

Hogy is lett belőlem e hangzatos címek birtokosa?

Amikor még odakint éltem a földön, sokat jártam a természetet, szerettem elvonulni, magamban lenni. Egy ilyen alkalommal találtam meg azt a vízesést, amiről Kagétől már biztosan hallottatok. Ahogy ott álltam előtte, egyszer csak egy hangot hallottam, már nem is emlékszem, mit mondott. A hang forrását kutatva megpillantottam egy hatalmas fülesbaglyot. Furcsállottam, hisz fényes nappal volt. A bagoly azt akarta, kövessem. Utána másztam hát a sziklafalon, melyen aztán egy mélyedésre lettem figyelmes a vízesés mögött. A bagoly odarepült be, így én is elküzdöttem magam odáig.

Odabenn egy teraszt találtam. Amikor a bagoly megbizonyosodott róla, hogy én is beléptem, egy szellem távozott belőle. A madár azonnal ott hagyott minket, a szellem pedig intett, hogy kövessem tovább.

Ide vezetett a szentélybe, ahol az óta is élek, és ami egy komplett szemétdomb volt akkor. Így aztán jó ideig csak azt figyeltem, ahogy a szellem még nagyobb rendetlenséget csinál. Láthatóan keresett valamit, kérdéseimre azonban nem felelt.

Nagy sokára egy hatalmas könyvet nyomott kezembe, úgy festett, akár a középkori kódexek. Javarészt üres volt, csak az első negyedében találtam írást, ami már annyira elhalványult, hogy jó időbe telt akár csak egyetlen mondatot is kisilabizálnom.

A szellem közben elmondta, hogy ez egy gyűjtemény, melynek Elveszett Krónikák a címe, régi meséket, legendákat tartalmaz. Majd rátért a tárgyra, miszerint én lennék a következő örököse e könyvnek és a feladatnak, ami vele jár: a történetek másolása minden évben egyszer, de – mint ahogy arról már valószínűleg értesültetek – ez a tisztség sok áldozatot is követel. Mindennap a véremet, sőt…

- Ha elvállalod, soha többé nem mehetsz vissza a földre, az emberek közé. Itt kell leélned életet.

Egyszerre akart elijeszteni, és vágyott kétségbeesetten arra, hogy maradjak. Ennek ellenére megütközve fogadta egyszerű beleegyezésem. Tudom, Kage sem érti, úgy véli, kényszer hatására vagyok itt, ám ez teljes mértékben az én döntésem volt, amit cseppet sem bántam meg.

Az igazat megvallva gyűlöltem a régi életem és a régi otthonom, amit csak szokásból neveztem annak. Még az oka sem érdekelt, miért nem mehetek vissza. Az életet, ami e mostohának tetsző feladattal várt rám, szeretem. Nem volt könnyű, főleg az elején, amíg a helyiek segítségével meg nem alapoztam új életemet s annak rutinját.

A hegyen három démonfajjal találkoztam, kettőnek ez a lakhelye. A fadémonok sokat segítenek, de rajtam kívül senkivel sem beszélnek és senkinek sem mutatkoznak meg, így csupán kissé furcsa színű, ám egyszerű fáknak vélik őket mások. Ágaikkal a felszínre törve bármit elhoznak nekem, amire szükségem van, magokat a vetéshez, különböző használati tárgyakat és nem utolsó sorban könyveket.

Egy idő után vettem csak észre, teljesen más nyelvet használok, mint emberként, ezzel együtt az emberi nyelv ismerete kikopott belőlem. A szellem azt mondta, ez természetes folyamat, épp azért vagyok alkalmas örökös, mert bírom azt a nyelvet, mely mindennek kezdetén létezett, a nyelvet, melyet az emberek elfeledtek. Azt is elmagyarázta, hogy nem tűnt el belőlem nyomtalanul eredeti nyelvem, csupán használni vagyok képtelen, írni s beszélni, de továbbra is megértem, amit mondanak vagy olvasok. Így érthetővé vált, hogyan tudom elolvasni a külvilágból érkező könyveket, melyekről viszont csak az itteni nyelven vagyok képes bármit megfogalmazni.

A fadémonokon kívül e hegy a gyapjasok otthona is, bár nem csupán gyapjú terem rajtuk, és ahogy Kage mondta, inkább egy szőrös sziklára hasonlítanak, semmint egy birkára. Ugyan sziklának tűnnek, de képesek, nemcsak mozogni, hanem szőni, varrni, fonni, kötni is. Nekik köszönhetem ruháimat, egyéb textíliámat és a függőágyat, amin a fadémonok között alszom, legtöbbször csak pihenek. Mióta letelepedtem itt, egyre kevesebb alvásra van szükségem.

A gyapjasok elég zárkózott természetűek, el vannak a maguk világában, csak békés alkotásra vágynak. Mivel azonban elég lomhák, és hátukon növekvő termésük megannyi különféle színű lánggal ég, tökéletes célpontjai a rosszcsont tűzdémon kölyköknek.

A tűzdémonok egyébként a hegy lábánál élnek, s a felnőttek nem járnak errefelé, kivéve, amikor elkóborolt csemetéjüket keresik. A gyerekek azonban előszeretettel kirándulnak ide, s egy részük örömét leli abban, hogy a gyapjasokon gyakorolja tűzböfögő képességét. Nekik móka, a gyapjasoknak tragédia, termésük tönkremegy, és hónapok munkája veszik kárba.

A gyapjasok maguknak való természetük ellenére nagyon kedves népség. Amikor rajta kaptam egy tűzdémonfit, ahogy felgyújtja egyikük, rá akartam borítani a forrásról hozott vizet, ám a gyapjasok megállítottak. Amikor megkérdeztem, miért, azt felelték, hogy a kölyök csak azt csinálja, amit természete diktál, ráadásul a forrásvíz meg is ölheti, amit a legkevésbé sem érdemel meg. Azt sem hagyták, hogy vizes árkot készítsek élőhelyük köré, mert mi van, ha véletlenül beleesik egy tűzdémon? Így nem maradt más választásom, mint elfogadni döntésüket. Azért alkalomadtán eloltom lángoló termésüket.

Szeretem ezt a világot, ami körülvesz, és azt a világot, melyet az a huszonegy történet tár elém, amelyeknek őrzője vagyok, míg élek. Hogy meddig még, nem tudom, ahogy azt sem, mióta lehetek itt, ahol otthonra leltem, de nem is számít. Jó életem van, bármilyen abszurdnak is tűnjön e kijelentés.