Két, a történelemből jól ismert alak életéről szóló regény, mely a valós adatokra támaszkodva egy elképzelt valóságot mutat be, az író szavaival élve „azt, ami lehetett volna”; azaz nem egy teljesen más, alternatív életutat ad hőseinek, hanem kitölti az adatokban tátongó hézagokat, miközben végig a meglévő ismeretekre támaszkodik.

Az egyik szálon a 17. századi Hollandiában élő és alkotó Spinoza életét követjük nyomon, a másikon a 20. században a Baltikumban született, Oroszországot megjárt, végül Németországba megtérő Alfred Rosenberget ismerhetjük meg közelebbről. Két külön kor, két eltérő közeg, mégis nemcsak hogy párhuzamba állíthatók, de össze is érnek.

Látszólag teljesen különbözőek, sőt kibékíthetetlen ellentét feszül köztük, elvégre, hogyan is lehetne másképp, hiszen Spinoza, még ha oly nagy koponya is, zsidó volt, míg Rosenberg a nácik egyik ideológusa, aki már kamaszként, Chamberlain munkásságának köszönhetően, büszkén hirdette a német faj felsőbbrendűségét, ezzel együtt a zsidók megvetését. Rosenberg egy tanárának és egy ismerősének jóvoltából kénytelen megismerni a tényt: az általa oly nagyra tartott német gondolkodók s alkotók közül sokan merítettek Spinozából és tisztelték. Rosenberg maga is olvas Spinozától, és legnagyobb döbbenetére egyetért gondolataival. Ettől kezdve megszületik benne élete fő gondja: a Spinoza-probléma. Hogy írhatott ilyesmit egy zsidó? Hiába közösítették ki, hiába nem számított annak, a vér a lényeg, az nem hazudik. Szenvedései oka ugyan más, mégis ebbe a problémába kapaszkodik, ezt akarja mindenképp megoldani. (Végül kézenfekvő megoldást választ, Spinoza biztosan lopta eszméit.)

Bármennyire is különbözőnek fest e két ember, ha figyelmesen olvasunk, ráébredünk, akad néhány meghatározó közös vonásuk is. Lássuk, mik ezek!

Megjegyzés: Ahogy azt majd látni fogjátok, a közös vonások ellenére jócskán akad eltérés is, főként későbbi megítélésükben. Erre is igyekszem rávilágítani.

1. szülők hiánya és idegen föld

Mindketten korán elvesztik szüleiket és a tágabb rokonságból neveli őket valaki. Ezen kívül mindketten idegen földön élik életük jó részét, nem „saját, eredeti” hazájukban. E két tény már önmagában teher, gyökere az otthontalanság, elszigeteltség és elhagyatottság érzésének, mely bizony rányomja bélyegét lelkünkre, pszichénkre.

Alapjaiban hasonló, mégis nagyon eltérő ez az élmény a két férfi számára. Spinoza esetében az apafigura sosem tűnik el életéből, apja halála után a rabbi tölti be ezt a szerepet. Otthontalansága nem csupán személyes, hanem közösségi tapasztalat. A zsidóknak már jó ideje nincs saját otthona, sőt nem egyszer megtapasztalják az idegen föld ellenségességét. Spinoza családja és sok más család Spanyolországból vagy Portugáliából menekült el, vagy még ott él rettegésben.

Rosenberget nagynénjei nevelik, akiknek viszont ott a saját családjuk is. Nincs közösség, ami megtartsa, ráadásul otthontalanságát fokozza a vágy, hogy visszatérjen az igazi hazába, Németországba.

2. magány/elszigeteltség

Mindkettejük élménye, de gyökereiben eltérő. Rosenbergre egész végig ez jellemző, mivel (valószínűsíthetően) hiányoznak kapcsolódási és kötődési mintázatai, legalábbis semmilyen egészséges példa nem akadt számára, illetőleg komoly önértékelési problémákkal küzd, Németországban letelepedve a náci párt oszlopos tagjaként is magányos, elszigetelt, képtelen valódi kapcsolat kialakítására.

Ezzel szemben Spinoza magánya és elszigeteltsége önként vállalt és egy egészséges, fejlődésből származó függetlenedési vágy velejárója. Ettől még nyilván meg is viseli, és tagadhatatlanul igen erőszakos módon közösítik ki végleg közösségéből, de Spinoza tökéletesen tisztában volt vele, mivel jár, ha ragaszkodik saját eszméihez és nem hajlandó hallgatni róluk. 

3. düh/rombolás/eltörlés

Talán meglepő e pont, főként Spinozára vonatkoztatva. Rosenberg esetében senki sem csodálkozik rajta, hiszen ideológusként megalapozta azt az eszmerendszert, mely elsősorban a zsidókat, másodsorban az árja németeken kívül mindenkit alsóbbrendűként kezel. Ha ő maga nem is a zsidók kiirtásával képzeli el a probléma megoldását, hanem kitelepítésükkel, attól még egy romboló eszme egyik fáklyavivője, ehhez pedig a benne munkáló düh vezette:

„Politikai elkötelezettség táplálkozhat a bántalmazott, fogva tartott, kizsákmányolt, beszorított, dreszírozott gyermek tudattalan haragjából.”[1] Ahogy azt Alice Miller is írja, ezt a haragot vezeti le, ad neki más (a psziché számára elfogadhatóbb) célpontot az ellenség elleni harc.

De Spinoza miért? Nemcsak létrehoz, rombolni, eltörölni akar alkotásával. Csak épp az ő célpontja a vallás(ok). Nem embereket, hanem intézményeket céloz, és ez óriási különbség! Bár az ő munkájának is van kifogásolható része, összességében pozitív hozadékot ad az emberiségnek. A vallásokkal (elsősorban a zsidók rendszerével) szemben megfogalmazott kritikája megfosztja azokat teljhatalmuktól, teret nyit a másféle életszemléletnek és a változásnak, amivel végső soron ahhoz is hozzá segíthet, hogy elfogadóbbá legyünk. Én viszont negatívumként ítélem meg céljának azon részét, hogy a vallást teljes egészében eltörölje (ami ugyan nem is valósult meg). Teszem ezt annak a ténynek figyelembe vételével, hogy a vallás sokak számára egy igen hasznos eszköz az emberlétünkből fakadó szorongások elleni védekezésben. Nem az egyetlen, és nyilvánvalóan káros is lehet (mint bármely másik eszköz), ha túl merevvé válik, azonban ez, vagy hibái, nem vonnak le végső értékéből, lehetséges hasznából.

4. a gondolkodás merevsége

Ha megnézzük Spinozáról írt előző bekezdésem, már tudjuk is, hogy ez a rugalmatlanság megjelenik nála. Már-már érthetetlennek tetszik számomra, hiszen ha a pozitívumokként elkönyvelt eszméit hagyjuk hatni, nincs szükség a teljes eltörlésre, már kijavítottuk a hibák jó részét.

Mindkét szereplőnknek van egy segítője, akikkel folytatott párbeszédeikből tökéletesen kiviláglanak személyiségjegyeik, így jelenlegi jellemzőnk is. Spinoza esetében, bár jelen van ez, azt is látjuk, hogy a férfi alakítható, elgondolkodik a másik érvein és úgy egyáltalában tiszteli vitapartnerét. Sosem azt mondja a másik véleményéről vagy választásáról, ez nem igaz, hanem én ezzel nem értek egyet, másképp látom. Végső soron azt hiszem, Spinoza inkább figyelmen kívül hagy egyrészt témákat, másrészt védelmezi világképének koherenciáját, néha talán túlzásba esik vele, de nem teljesen rugalmatlan.

Rosenbergnél ugyanakkor a gondolkodási sémák olyannyira merevek, hogy gúzsba kötik, képtelenség rávenni, lépjen egy kicsit ki saját világából. Segítője, az ismerős pszichoterapeuta végső soron kudarcot vall. Szomorú eset, de nagyon is jellemző. Még szomorúbb belegondolni, hogy hamis reménynek tűnik az Alice Miller könyvéből kiolvasható megoldási lehetőség, hogy a terápiával, az én feltárásával megváltoztathatjuk ezeket az embereket. Ahhoz ugyanis nekik is akarniuk kellene ezt, ám éppen gondolkodásuk merevsége gátolja őket. Rosenbergben egyszer sem merül fel, hogy problémája tünete s oka lenne megszállott gyűlöletéből fakadó eszmerendszere. Segítője hiába is próbálja elvezetni a belátáshoz, amint „hite” veszélybe kerül, Rosenberg visszahúzódik és acsarkodik. A Spinoza-probléma és arra adott megoldása is e vészes rugalmatlanságból ered, ami idővel csak fokozódik nála.

Irvin D. Yalom, A Spinoza-probléma, Park Könyvkiadó, Bp., 2017.

Alice Miller, A tehetséges gyermek drámája és az igazi én feltárása, Osiris, Bp., 2016.

[1] Alice Miller, A tehetséges gyermek drámája és az igazi én feltárása, Osiris, Bp., 2016. Ehhez a dühhöz nem feltétlenül fizikai bántalmazásra van szükség, a pszichés, lelkiterror, elfojtás, elhagyás is ehhez vezethet.