Rég elmúlt már az az idő, amikor még kételyek nélkül tudott hinni, hinni abban, hogy élete rajta múlik s így elérheti álmait, hogy bár a jelen talán még elég rossz, de a jövőben egy jó életet teremthet.

Aztán valahogy, ahogy szétnézett maga körül, hitének építményét a kételyek egyre sűrűsödő hullámai rázták meg újra és újra, többé nem volt oly szilárd.

Eleinte úgy képzelte, egy ösvényen jár, melyen magának kell utat törnie, amelyet az ő léptei rajzolnak ki a térképen. Valójában azonban egy futópályán áll egy tömegben, ahol ő csak egy a sok közül, akik mind a célszalagra vágynak, s még ha nem is csupán egyiküké lesz, akkor is csak keveseké, kiváltságosaké, szerencséseké, mert itt az számít legkevésbé, ki vagy te, mit teszel, és mit szeretnél.

Ő csak egy másik, aki vágyakozik, álmokat dédelget, de a helyek korlátozottak. Már pedig így miért pont ő legyen az egyik szerencsés nyertes? Talán jobb ő másnál? Kizárt, különben is, mindig van jobb, szebb, több. Talán jobban megérdemelné? Nem érdemelne ki mindenki egy beteljesült álmot? Mert nagyon szeretné? Mert saját életének hősévé akar lenni? Ki nincs így ezzel? A többiek nem csak azért vannak itt, hogy valahol elüssék az időt. Bármennyi kérdés is legyen, egyikre sincs válasz, ami igazolná jogát álmai megvalósítására, hisz ő csak egy másik a milliókból.

S még ha valami folytán nyertes is lenne, valóban úgy érezné hőssé lett? Talán… Ha megfeledkezik a tényről, ő csak egy másik, mert akkor nem kell mások szemébe nézni és nem láthatja meg benne a derékba tört reményt, s életet.

És ha rájött, hogy ő csak egy másik, akkor nem botorság továbbmenni? Menjen, legyen idióta, s közben higgye, ha nem is nyer, a próbálkozás is elég hősies?