Egy romantikus történet, ami ugyanakkor igen abszurd is, valamint néhol már-már (számomra) bántóan szappanoperás, de kétségtelenül nézhető és értékkel rendelkező mű.

A Koi to uso világa meglehetősen visszataszítónak tűnt számomra elsőre, később se barátkoztam meg vele igazán.  Abban a jelenben, elsősorban a megfelelő születésszám eléréséért, létrehoztak egy rendszert, melyben tizenhat évesen mindenki számára kijelölik leendő férjét/feleségét, innentől kezdve bármilyen mással folytatott romantikus kapcsolat tiltott. A kijelölés tudományos módszer alapján történik, amihez a gyerekek által kitöltött megannyi tesztet használják fel.

A jelenség nem új keletű, hiszen századokon át volt bevett gyakorlat az ilyen-olyan érdekekből megrendezett házasság. Az is nyilvánvaló, mennyire beszűkült rendszer ez, hiszen az emberek jó részét kényszeríti valamibe, ami természetétől idegen, mindenkit, aki nem heteroszexuális, aki nem akar gyereket, aki nem a monogám kapcsolatot preferálja, aki nem feltétlenül vágyakozik egy ilyen jellegű kapcsolatra, vagy nem feltétlenül azzal, akit mások kijelöltek számára.

Történetünk főszereplője, Nejima gyerekkora óta mély érzelmeket táplál Misaki iránt, amit fel is fed előtte, mert nem akar elrendelt kapcsolatában élni. Természetesen hamarosan megkapja leendő felesége nevét és a szokásokhoz híven megismerkedik vele, Sanada Ririnával. Gondolom, mindenki sejti már, mi lesz ebből, Nejima ott ragad a két lány között. Képtelen elfelejteni Misakit (a kis dráma királynő mondjuk tesz is erről), miközben új érzelmeket fedez fel Ririna iránt.

Őszintén megvallva, nekem inkább már-már paródiába torkollott az anime, aminek az alapkoncepciója ugyan igen érdekes, de Nejima őrlődése, pláne a lányokkal való jelenetei, amelyekben rengeteg eltúlzott érzelem van, valahogy elrontják a jó kezdetet. Ez persze szubjektív vélemény, amiben minden bizonnyal nagy szerepet játszik, hogy az összes ilyen jellegű dologtól irtózom. Emlékszem már gyerekként is inkább nevethetnékem támadt, amikor anyám az ilyen sorozatait nézte.

De térjünk vissza a lényeghez! Miért is írok mégis a Koi to Usoról? A kulcs ez az abszurd rendszer, és ami mögötte van. Mitől működik? Mitől működik több más, a szabadságunktól megfosztó rendszerrel együtt? Miért mennek ebbe bele az emberek, és miért tartják fenn? Igaz, ami igaz, úgy fest, a tudományos módszer valóban összeillő, harmonikus párokat hoz össze. Azonban még mindig ott vannak a kivételek, akik nem egy monogám, heteroszexuális kapcsolatra „termettek”. És ha mindent összevetünk, ez bizony nem is olyan kevés ember… Egyáltalán, bárki biztos ugyanazt választaná, ha szabadon dönthetne?

Központi problémánk éppen a döntés. Nejima is képtelen dönteni, mentegeti magát azzal, hogy senkit sem akar bántani, de valójában azért nem dönt, azért nem áll ki egyértelműen a vágyott szabadság mellett, mert akkor el kell ismernie ővé a felelősség. Paradox módon mi magunk vagyunk, akik nem akarunk élni a szabadsággal, amire mégis áhítozunk. Még pedig azért nem, mert ha szabad vagyok, nem háríthatom másra a felelősséget, nem kell szembenéznem azzal, hogy amikor egy igent kimondok (bármire), kimondok sok másik nemet minden másra. Ha rendszerekre és általuk felállított szabályokra bízom ezt, én ártatlan és tehertől mentes leszek. Természetesen akadnak kivételek, sőt némi munkával bárki megtanulhat valóban élni a szabadságával, de mint mindennek, ennek is ára van. Mindenféle rendszert az engedelmesség működtet, az engedelmesség, melynek alapja mindig valamilyen félelem vagy szorongás, akár tudatos ez, akár nem.

Koi to uso, 2017, alkotó: Musawo (manga).