[Az Igazság Nektárja]

Hanashoubu királyság messze földön híres volt, egy völgyben rejtező üvegvilág, melynek vándorok generációi jártak csodájára. Habár e hely puha, fehér, ezüst szemcsékkel teleszórt földjén áttetsző üvegsziklák emelkedtek, üvegfák s növények nőttek, melyek szivárványos színeket öltöttek magukra a napfényben, az állatok bőre, pikkelye s bundája szintén hét színben pompázott, az emberek semmivel se voltak egyszerűbbek, kiszámíthatóbbak, megérthetőbbek, mint másutt. Ez pedig hatalmas fejfájást okozott III. Yoshino királynak, aki arra vágyott királyságát ne csak holmi természeti jelenségek miatt ismerje a nagyvilág.

III. Yoshino bármennyire is igyekezett, képtelen volt megfelelő igazságszolgáltatást teremteni. Apja példáján tanulva, akivel a dühös nép végzett, mert sorozatosan rossz embert ítélt el a bűnért, mellyel elé járultak, ő e feladatra bírákat jelölt ki. Bíra csak abból lehetett, aki már előzőleg falujában, közösségében bizonyította bölcsességét. Egy-egy ügy tárgyalásán pedig öt bírának kellett döntést hozni. Minek után e rendszer még mindig elégtelennek bizonyult, értelmesebb, magas rangot betöltő katonáiból és tudósokból létrehozott egy csoportot, melynek a mai fogalmaink szerint a nyomozás volt feladata. Ettől remélte a megoldást a király.

Néhány évvel később azonban éppoly csalódottan s gondterhelten ült csodaszép kertjében. Nézte, csak nézte a káprázatos üvegvirágokat, s azt kívánta, bárcsak ilyen áttetszőek lennének számára az emberek is. Ha e kívánsága teljesülne, nem lenne több ártatlanul elítélt, sem olyan, aki bírálni merészeli rendszerét, amiért az nem megfelelő mértékű büntetést szab ki. Akkor rögtön látná, ki az, aki kéjjel öl s ki az, akinek csak nem volt más választása, tudná, mi mozgatja az embereket, tökéletesen ismerné őket. Így pedig végtelen hatalomra tenne szert, olyanra, melynek híre menne hetedhét országon túlra is.

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban megtetszett neki e gondolat, s végül közhírré tétette az, aki megajándékozza az igazságnak tudásával bármit megkap, ami szíve vágya.

Sorra érkeztek a legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb mesékkel és szerekkel, ám mindegyik hazugnak s használhatatlannak találtatott. Mígnem besétált a trónterembe egy fiatal lány. Szalmaszőke haja vállig érő, vékonyszálú, szélfútta, arca bájos, alacsony termetű, vékony, bőre oly halvány, áttetszett rajta ereinek kék hálója. Szemei vaknak tűntek, valójában csupán pupillája hiánya okozta ezt az érzetet, írisze éppen olyan átlátszó, szivárványos örvény, mint az ország növényei. Minden jelenlévőt kirázott tőle a hideg, még a testőrség bátor katonái is összerezzentek tekintetének futó érintésétől.

A levegő is megdermedt, amint átható, mégis oly távoli hangján megszólalt:

- Úgy hallottam, él itt egy király, aki az igazságra szomjazik.

- És te talán tudod, hol leljük? – kérdezte a király tanácsadója tréfásan, biztos volt benne, hogy ez a kis csitri is csak egy újabb sarlatán.

- Az Igazság Nektárját országotok határában, az Üveghegy alatti barlangban lelitek. Menjetek be az erdőbe, ott keressétek meg a legnagyobb fát, melynek törzsére kapaszkodva nő a növény, melyen egyetlen virágot találtok. A virágszirmán minden hajnalban egyetlen harmatcsepp ül meg, azt kell meginnod, király, s tiéd lesz az igazság – felelte magabiztosan a lány, majd sarkon fordult és mire egyet pislogtak, eltűnt.

Három nappal később a király meggyőződhetett róla, az ismeretlen leány igazat beszélt. Pontosan ott volt ama bizonyos harmatcsepp, ahol ő mondta, csakhogy úgy festett, mégse több közönséges víznél. III. Yoshino semmilyen változást nem észlelt magán vagy környezetén.

Másnap aztán minden megváltozott, látta, mindent látott, az emberek gondolatait, érzéseit, emlékeit. Az igazságot mégsem lelte, az továbbra is rejtőzködött előle. Éktelen haragra gerjedt, s azon nyomban kiadta a parancsot: fogják el azt a némbert, aki ezt tette vele, valamint keressenek valakit, aki leveszi róla e szörnyű átkot.

Mire estére visszatértek katonái egy öreg varázslóval, a király átlépte az őrület határát s kínjában kivájta szemét, hátha így végre felszabadul, ám hiába vette el látását. Habzó szájjal, fülét fogva, eltorzuló arccal üvöltette:

- Még hallom őket! Még mindig itt vannak a képek előttem!

A varázsló fejét csóválta csak, s azt javasolta a katonáknak, a legjobb, amit tehetnek, hogy megölik a szerencsétlent.

Még ugyanazon estén az egyik határ menti kis városban az őrök feltartóztattak egy a leírásnak megfelelő lányt, név szerint Sophia Jaegert. Amikor erőszakkal el akarták fogni, a lány bőrén felragyogtak erei, amint felemelte kezét s néhány mozdulatára a katonákat saját kardjuk sebezte meg.

III. Yoshino végül igencsak híres lett holtában, nála nagyobb hírnevet csak a titokzatos Sophia Jaeger szerzett, akit sem Hanashoubu, sem a szomszédos országok lakói nem láttak viszont. Mégis nem akadt olyan ember, aki ne akarta volna megfejteni titkát, ennek eredményeként pedig ezer s egy féle legenda született. Így lett Sophia Jaegerből a bölcsesség istennője, annak félvér leánya, boszorkány, tündér, szellem s miegymás, amit az emberi képzelőerő életre képes hívni. Épp ennyire sokféle okot is adtak tettére, de a legnépszerűbb az a verzió volt, mely szerint a király büntetésből őrült meg, s Sophia tudta, hogy ez fog történni, szándékosan tette. Arról is különféle elméletek voltak, mi valójában ama harmatcsepp. Méreg? Valódi isteni nedű? Sophia könnye? Netán csupán víz?

Annyi bizonyos, ahány ember, annyiféle mese kerekedett a történtekből. Az egykori király visszavonult hű katonája úgy mesélte, az esetet követő hónapban, miután meglelték utódját, ő útra kelt s visszament abba a barlangba. A virágot viselő fa gyökereinél talált egy üvegtáblát, rajta néhány mondattal. Az igazság nem egyetlen s nem abszolút. Aki megleli, soha többé el nem veszíti. És hasonlók. Az utolsó mondatra tisztán emlékezett, figyelmeztetés volt: Ha valóban az igazságot keresed, nincs mitől félned, ám ha saját igazadra vágysz, jobb, ha elhagyod e helyet, hogy megőrizd életed. A katona ennek megfelelően üres kézzel távozott. Amikor távolabbról visszafordult egy utolsó pillantásra, esküdni mert volna, hogy Sophia Jaeger állt a fa előtt és mosolyogva intett neki.

Ki hitte, ki nem történetét. Senki sem tudta, ki mondja az igaz mesét.