Avagy az idő, mikoron is emlékezeted okádni kezd.

Szokásom az olvasás, sőt inkább létszükséglet, mint a levegővétel. Híreket is felütök rendszeresen, csak hát azok legtöbbször olyanok, mint egy tűző napon áporodó pöcegödör aromája. Napfényben érlelt trágya. Meglehet, valakinek ez is tetszik, ahogy én is szeretem a Duna partjának markánsan iszapos szagát, amitől sokan mások rosszul vannak. Lényegtelen.

Történt aztán most az egyik kellemes, a szomszédok jól ismert ordítási rítusától hangos reggelen, hogy az első cím, mely a monitoromról rám bámult, azt hirdette, a Parlamentben istentisztelet lesz. Beindult nálam a fogaskerék s először kidobta a gondolatot, ami már jó múltkorában megfogalmazódott bennem: valahol, valamikor mégiscsak feltalálják az időgépet és természetesen kísérleteznek. A folyamat szándékos vagy puszta véletlen melléktermékeként pedig egy rakás ember került a középkorból pont a mi kis hazánk területére. E múltbéli kriptaszökevények agyából pattanhat csak ki az a sok ötlet, amit mostanában elénk tárnak.

Aztán megpendültek emlékezetem húrjai, romantikus melódia helyett olyan hangokat hallatva, amelyek a hányást kísérik.

Drága, jó édesanyám elképzeléseinek megfelelően („mert az olyan felkapott most”) egyházi középiskolába jártam. Szándékosan nem írom le a helyet vagy a felekezetet, mert nem az a lényeg, plusz gyanítom, nem az a hely az egyetlen, amely a következő jellemvonásokkal bír.

Először csak a kötelező vasárnapi templomlátogatás és a szintén kihagyhatatlan hétfő reggeli áhítat idéződött fel. Utóbbi eseményre az iskolától a templomig néhány utcán át vonultunk le, akár egy agymosott zombihadsereg. Brrr…

Na, én e két alkalommal amolyan népmesei jelenléttel bírtam, ott is voltam meg nem is. Fizikailag persze meg kellett jelenni, de ez nem azt jelentette számomra, hogy muszáj figyelnem is a dögunalmas és képmutató szertartásra. Ha jó helyet találtam, olvastam az aktuális regényt, amit kivettem a könyvtárból, ha nem, aludtam, vagy mivel hosszú hajam jól eltakarta a fülhallgatót, zenét hallgattam, gondolkodtam, ábrándoztam. Mindegy mit csak ne legyek ott mentálisan, akkor ugyanis küzdhettem volna az elemi rosszulléttel, amit e környezet okozott.

Mit is értek a környezet alatt? Önmagában nekem bármilyen isten vagy egyéb hittel nincs bajom, sok minden mással azonban nem tudok és nem is akarok közösséget vállalni. Hirdették a szeretetet, de az, aki más volt, mint az elvárt, nos, az számíthatott a megaláztatásra. Másodrendű volt mindenki, aki nem abba a felekezetbe tartozott, mint az iskola fenntartója. Aztán ott volt az eset, amikor egy irodalmi foglalkozáson szerepelt a versem, benne a hobbit szóval. A tanár mindenki előtt megalázott, halkan ugyan, de leordította a hajam, hogy micsoda dolog, miért nem használok egy rendes magyar szót. Nem igen értettem a dolgot, mégis hogyan máshogy lehet azt mondani, hogy hobbit? Persze idővel világossá vált, valamilyen értelmezési gondja volt s azt hitte, én a hobbi főnevet használtam tárgyraggal, aminek a szövegkörnyezetet nézve semmi értelme sem volt. (A vers már nincs meg, de az akkoriban rommá olvasott A gyűrűk uráról szólt és nyilván nem irodalmi nagydíjat akartam vele nyerni.)

Ez a második dolog, amitől a hideg kiráz a mai napig. A sulit teljesen átitatta a nagy magyarság, az erdélyi származású tanár s diák, akár egy szent mártír, sírás-rívás Trianon miatt, a csak az lehet jó, ami magyar… Én meg nem értettem, bár nyilván bennem van a hiba, mi a fenéért kell nekem egy közel száz éves dolgon agonizálnom, miközben a jelen problémák nem fontosak? Mi a büdös francért kell nekem vért izzadva magyarnak lennem? Legyek empatikus az erdélyivel, mert milyen tragédia érte, de velem ki a fasz volt empatikus, aki egy olyan családban élt, ahol fizikailag, lelkileg és szexuálisan bántalmazták? Szerintem valamikor ekkoriban született meg bennem a reakció, hogy az olyan szavakra, mint haza, magyar, Erdély, Trianon csomó telepszik a gyomromba és elönt az émelygés.

Hirdették a megbocsátást, csak nem gyakorolták. Jó, én se bocsátok meg mindenkinek, de nem is állítom be magam Jézus reinkarnációjaként. (oké, ez egy elég paradox kép, viszont jól mutatja, nálam sok minden megfér egymás mellett.) Meghurcoltak minket olyasmiért, amit a többi tizenéves is csinál, mint hogy ittunk néhány korty alkoholt az osztálykiránduláson. Nyilván érthető a dorgálás, vagy hogy megrovásban részesülünk, mert hiába nem rúgtunk be és nem lett baj, lehetett volna és az ő felelősségük, de ezért kirúgni valakit és nyilvánosan rommá alázni? Hibáztunk, oké, de így elbánni valakivel, miközben belénk sulykolják a megbocsátást? Tapasztalatból mondom, e szigornak nem sok foganatja volt, engem ugyan nem rúgtak ki, anyám kisírta, de az is biztos, hogy nem lettem hirtelen kezes bárány, sem szent, bár iskolai kiránduláson többé nem ittam.

De menjünk tovább! A nagy közösségi érzés! Vigyázz, meg fogsz lepődni! A közösség szótól is zsigeri undoritisz tüneteit produkálom. Szeretet, odafigyelés, egység. Hányszor hallottam, amint a tanárok némelyike örömkönnyeket hullajtva dicsérte osztályunk, hogy milyen jó kis közösség vagyunk. Aha, kérlek, mesélj még! Kétszínűség, a másik kihasználása és/vagy sárba tiprása a legkülönfélébb módokon, ismerős nem? Mint napjaink társadalma, csak már nyíltan lehet gyűlölni is, nem kell virágnyelven fogalmazni a tanárnak sem. Hisz már mondottam mindenki kapta az ívet, aki nem olyan volt, amilyennek ők megálmodták a tökéletes fiatalt.

A végére – dobpergés – politika és pénz. Utolsó évünkben voltak választások is, én kimaradtam még akkor a mókából, de a többiek, akik már élhettek jogukkal, szinte elvárásként kapták meg: az ideális jelölt színe narancs. (Ez még királyunk uralkodása előtt volt!) Jó néhány hónapig központi téma volt, már-már fontosabb, mint az érettségi. Nem meglepő, hiszen a párt kedvezett a mi kis posványunknak, abajgatta a nagy magyar érzelmeket és ígérte a pénzt a szegény egyházaknak. Mert hát az iskolánk olyan volt, akár a templom egere. Khm, olyannak láttatta magát a valójában kötelező, nem kevés szülői „hozzájárulásokon” felhizlalt, kövér patkány.

Tanultam, megtanultam azt, kitől és mitől óvakodjam a jövőben.

És akkor jön e kép: istentisztelet a Parlamentben. Üdvözlet újra a középiskolám nosztalgikus mocsarában, végül is ahhoz már csak ez az egy momentum hiányzott, a reggeli áhítat szépen levezényelve. Én meg megmaradtam lázadónak, aki lehet, hogy nem üvöltözik, és nem hadakozik, csak él és minden lélegzetével a saját szavait mondja.