[Átkozott áldás]

Yousha, a fiatal papnő egy olyan városban élt, mely három tartomány határán feküdt. A város gazdag volt, fontos kereskedelmi, kulturális és vallási hely, körülötte gazdag, jóféle termőföld és sűrű erdő, tele élettel.

Yousha már csak legendaként ismerte az időt, amikor e város és környéke szabad, független és erős állam volt. Nagyjából három évtizede hatalmas csata zajlott a területért; amikor utolsó vezetőjük halálának hírét vették, a szomszédos tartományok helytartói útnak indították seregüket. Régi vágyuk volt a város megkaparintása, de kötötte őket a császár és a város vezetője. A császár nyilvánította szabaddá a várost, mely csak akkor lehetett újra prédává, ha a mindenkori vezető utód nélkül távozik a másvilágra. A város ura pedig számottevő katonaság híján politikai és kereskedelmi egyezségekkel tartotta sakkban szomszédait.

Ez az idő azonban már elenyészett, már több mint egy évtizede éltek valamely szomszédos tartomány részeként, attól függően, hogy a szinte évente ismétlődő csatákban épp kikerekedett felül, amikor egy vértől részeg, füsttel és halálhörgésekkel teli napon a szentélyben menedéket lelő anyja életet adott Youshának. A lány sokszor hallotta édesanyjától, a szerzetesektől vagy épp az akkoriban szolgálatot teljesítő papnőtől, elődjétől és mentorától, hogyan is jött e világra. Burokban, s azt hitték, holtan, ám amint kiszabadult, felsírt, apró teste pedig úgy ragyogott, az elsötétített szobában égő gyertyák fényét is elhomályosította. Innen tudták, ez a kislány az istenek ajándéka, aki nagy tettet fog véghezvinni, ezért kapta a Yousha nevet, mely áldást jelent, s ezért lett sorsa, hogy papnőként szolgáljon a szentélyben.

Hiába telt azonban el már közel két évtized az óta a nap óta, a nagy tett váratott magára, miközben két-háromévente legalább egy csata feldúlta városukat, tűz emésztette el egy részét, elpusztult a termés vagy épp az erdőbe sem tehették lábukat, mert azt valamelyik nagyúr használta vadászatra, netán egy harc miatt telerakták egy részét csapdákkal. Emberek haltak erőszakos halált, gyerekek maradtak árván, lányok s asszonyok rejtegették szégyenük. Minden egyes évvel, minden egyes csapással pusztult városuk, megjelent a nyomor s a lakók is egymás farkasává lettek.

Azon év tavaszán mindhárom sereg újra szembenézett egymással. Már hetek óta tartott a háborúskodás, amikor egy éjjel Youshát és egy gyógyító szerzetestársát elhívták az egyik erdei házhoz. A házaspár elsőszülött kamasz fia haldoklott, lábszárán tátongó sebe, melyet egy veremcsapda dárdája okozott elfertőződött. Már éjfél is elmúlt, mire távoztak, csupán reménykedve, hogy a szerzetes gyógyító füvei s főzete, valamint a papnő imái meghozzák a gyógyulást.

Yousha a haza úton magára maradt, a szerzetes, aki szintén az erdő lakója volt egykor, úgy döntött, meglátogatja idős szüleit és nővérét. Mivel kevésszer járt a környéken és az idő múlásával egyre csak sűrűbb lett az éjjel sötétje, eltévedt. Hálás volt, amikor meghallotta az emberi beszédfoszlányokat s meglátta a közelben égő tábortűz fényét. Tudta, hogy katonák, de nem félt, ugyanazon vallás követői voltak, így sosem nyúltak szerzetesekhez vagy papnőkhöz, ez volt talán az egyetlen tabu, amit megtartottak. 

Még mielőtt kiléphetett volna a bokrok árnyai közül a tűz rajzolta fénykörbe, hangos szóváltás riasztotta meg. A legnagyobb sátorból kirontott két ember. A vita egyre hevesebb lett, s ahogy a feldúlt szavakból lassan kirajzolódott Yousha előtt a kép, szíve félelemmel telt dobbanásai úgy lettek egyre hangosabbak s szaporábbak, akár a kovács kalapálásának hangja.

A két férfi, egyikük az új helytartó, másikuk a régi tanácsadója, az ifjú helytartó ötletéről s annak helyességéről veszekedtek. Az új uraság nem akart többet harcolni, úgy vélte, azzal tarthatná meg a jelenleg még kezén lévő területet, hogy lerombolja s kiirtja a várost, akkor a másik kettőnek már nem lesz érdeke háborúzni. Nekik nem a termőföld vagy az erdő kell, hanem a város mint kereskedelmi központ, ha az nincs, elmennek. A tanácsadó hasztalan próbált az értékekre s az emberéletekre hivatkozva gátat szabni őrült tervének.

Yousha rosszul lett, tehetetlenségétől könnyekre fakadt, azonban kezei önkéntelenül imára kulcsolódtak. Képtelen volt tisztán gondolkodni, egyre csak azt mantrázta gondolatban, valaki segítsen rajtuk. Ahogy ott kuporgott a bokrok tövében egyszer csak éles fájdalom nyilallt tarkójába és eszméletét vesztette.

A táborban tért magához, hajnalodott, madárcsicsergés töltötte be az erdőt és iszonyatos bűz. Ahogy körbenézett, megannyi hullát látott, saját ruhája és a tisztás füve vértől és egyéb testnedvektől tocsogott. Fogalma sem volt, mi történt, de szólnia kell a város lakóinak, így viszont nem mehet közéjük. A helytartó sátrában talált egy kámzsás köpenyt, az alá rejtőzve sietett vissza először a szentélyhez.

Futott, ahogy a lábai bírták, ám a város főutcáján megtorpant, amint megütötte a fülét az a szörnyűség, amiről sejtette, hogy igaz, még akkor is, ha semmire sem emlékezett. Ő, az áldásnak nevezett papnő, hagyta, hogy megszállja egy démon, mely lemészárolta az új helytartót és a vele egy táborhelyen tartózkodó katonáit. A selymet s egyéb szövetet áruló kereskedővel tereferélő asszony, akinek a lányáért imádkozott még két napja, csak hitetlenkedve nevetett és csóválta fejét. Yousha megkönnyebbülést érzett, ugyanakkor tudta, minden fájó s nehéz porcikájában érezte, a pletyka igaz, ha van is olyan részlet, amiről nem tudnak, ahogy azt is, ha ez kiderül, márpedig hamarosan megtörténik, neki nem lesz többé helye itt.

- Miért velem történik ez? Nekem áldásnak kéne lennem! – fakadt ki elődjének, s mentorának, akinek mindenről beszámolt.

- Honnan tudod, hogy ez nem áldás? – kérdezte a nő. – Segítséget kértél, megkaptad, s most felelősségre vonnád a kamit[1]? – folytatta.

Yousha haragosan nyeldeste könnyeit, elméje még mindig sikoltozva tiltakozott: ő nem átkot kért! Nem olyan áldást, ami tönkreteszi az életét!

Beszélgetésüket a külső kapun dörömbölő, a papnőt követelő, ordító kisebb gyülekezet szakította félbe. Elődje Yousha kezébe nyomott egy tömött batyut.

- Menj, rejtőzz el a krizantémos mező barlangjában! Ha rendeződik a helyzet, érted küldetek – e szavakkal útjára bocsátotta.

A helyzet nem akart rendeződni, s a felkorbácsolt indulatok csak még tovább fokozták. Az emberek rettegtek saját tartományuk katonáinak bosszújától, a másik két sereg támadásától, mely valószínűleg újult erőre kap most, hogy egy ellenféllel kevesebb akad. Sokan voltak, akik a papnő halálát követelték, őt hibáztatták mindenért, sőt egyenesen úgy gondolták, tegnapi énjüket meghazudtolva, a jelenlegi helytartó nem is volt olyan rossz. Akik tegnap még elhitték volna róla azt, hogy képes lemészárolni őket, hogy a földet megtarthassa, ma már aljas hazugságnak nyilvánították ugyanezt.

Semmi sem történt két napig, a lakosság félelme ettől csak erősödött, úgy gondolták e csönd és mozdulatlanság a pusztító vihar hírnöke. Harmadnap délben mégsem a harci kürtök oszlatták szét e feszültséggel terhes némaságot, hanem a császári menet érkezését jelző harsonák.

A város sorsa végül mesei befejezést kapott. A császár maga adományozott szabadságot a városnak s minden lakójának, ezzel felszabadítva a szomszédos tartományok rémuralma alól, továbbá kijelentette (és írásba is foglalta), amennyiben bármely későbbi utódja megsértené e rendelkezést, vagy el akarná törölni, úgy a város megtagadhatja az adófizetését.

A lakosság még aznap éjjel örömünnepet ült, ajándékokkal és hálájukkal elhalmozva a császárt, akit megmentőjüknek tekintettek.

Már pirkadt, amikor a császár visszavonult szállására, ahol felkereste a tanácsadót, akit a démon életben hagyott.

- Tudod, hiába éltem meg már annyi tavaszt, még mindig nem értem az embereket. Engem tartanak hősnek, miközben az a papnő volt, akitől most három tartomány harcedzett katonái és dörzsölt elöljárói reszketnek, mint a nyárfalevél, aki miatt megtehettem ezt, különben fellázadtak volna ellenem.

A tanácsadó nem felelt a császár szavaira, csupán hümmögött, tekintete készülő festményét fürkészte.

Évtizedekkel később e festmény előtt hallgatta a már ősz hajú papnő meséjét egy csapat gyerek. A mese a festményen szereplő Yousháról szólt, aki képes volt megidézni egy erős démont s segítségével kivívni városuk szabadságát. A képen a démon erejét használó Yousha a kegyetlen helytartó teste fölött állt, fülei hegyesek, szemei világló bíbor színben pompáznak, pupillája függőleges vonal, egyik kezében egy furcsa íj, másikban kard, mindkettő matt fekete fémből készült, narancssárga díszítő vonalakkal.

- Yousha kami[2] a krizantémos mező barlangjába érve elővette a ruhája övébe rejtett tőrt, hogy végezzen magával, helyreállítva ezzel becsületét az istenek előtt, remélve ilyen módon megbocsátást nyer. Ám abban a pillanatban, ahogy a tőrt nyakához érintette fejében megszólalt egy hang:

- Ha most megteszed, nem lesz értelme – a hang rekedtes, torzult volt, egy nőé.

Yousha elvette torkáról a pengét.

- Rájöttem, nem te vagy az, akit kerestem – folytatta a démon. – Jogod van megtenni, meghalni valamiért, engem visszataszítani oda, ahonnan jöttem, mégis adj még időt, engedd, hogy segítsek!

- Hallgatlak – felelt tompán Yousha kami.

- Nem tudom, ki vagyok, hogy ki voltam, sem azt, mi történt, mit tettem, de azt tudom, most nagy bajban van a város. Vagy a katonák bosszúja, vagy a másik ellenség, esetleg mindketten, el fogják pusztítani, a lakosság jó részét mindenképp. És egészen biztos, sosem lesztek szabadok.

Így aztán mielőtt Yousha kami életét áldozta volna, meglátogatta a táborokat…

A mese végeztével a gyerkőcök egyenként meglátogatták a szentély kertjében Yousha kami sírhelyét és felajánlották nekik maguk készítette ajándékukat, majd rövid imában kérték, vigyázza továbbra is szabadságukat, s békéjüket.

[1]  „E vallás [sintó] középpontjában a kamik (istenek) állnak, ezek szellemek, gyakran az ősök szellemei vagy különböző természetben előforduló dolgok szellemei: külön kamija van a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek, stb.” https://hu.wikipedia.org/wiki/Sint%C3%B3 (2018. május 26.)

[2] Kamivá, mint az előző hivatkozásban is láttuk, ember is válhat.