Azt hiszem, említettem nektek egykori osztálytársnőmet, aki kijelentette, nincs értelme írni, alkotni, mert már nincs új a Nap alatt. Hogy ez valóban saját hite volt vagy csupán bántani akart valamivel, ki tudja. Én magam se szerettem, kicsinyes és ostoba dolog, de féltékeny voltam rá, aki népszerű volt, pláne a fiúk között. Mentségemre szóljon, kamasz voltam s szeretetre éhes, mással is előfordult már. Ahogy e kijelentése miatti zsigeri dühöm elmúlt, úgy kezdtem el gondolkodni. Mi van, ha jobban megnézem? Van benne igazság, de pusztán azért, mert amiről írok, ami alkotásom alaptémája, nem olyan, mint egy tudományos felfedezés, attól még nem értelmetlen. Tetteim s létem értelmét egyébként is én adom.

Lehet, hogy amit, s amiről írok nem új, azonban az enyém. Lehet, hogy nem tudunk az egész világ számára új eszmét, gondolatot, érzést teremteni, de újraalkothatjuk, s lesznek ugyan hasonlóságok, ám sosem lesz teljesen ugyanaz, mint a másé, mert az belőlünk született.

Az ebből fakadó sokféleség az, ami lenyűgöz minket, mindhármunkat. Ugyanaz a jelenség, mégis mást és mást jelent számunkra. I kisasszony számára örömteli játék forrása mindig más bőrébe bújni, másféleképp látni a világot. Cseresznye hölgynek vezérfonal az élethez s alkotáshoz, a lehető legtöbb színárnyalatot láttatni, megmutatni, hogy egy érzésnek, egy fogalomnak valójában végtelen számú verziója van. Számomra pedig… nos, én így intek be a világ azon részének, mely úgy véli egyetlen igazság, egyetlen modell, egyetlen helyes értelmezés létezik, mely egyenruhát erőszakolna minden emberre.

Magunk is alakulunk az idők során, ennek példája, hogy annak idején mekkora tragédiaként éltük meg, a srác, akibe fülig szerelmesek voltunk (franc se tudja igazából miért), persze, hogy miss babaarcú népszerűséget akarta. Aztán rájöttünk, az, amire akkor nagyon vágytunk, nem is feltétlenül egy romantikus kapcsolat volt, s hogy, annyira nem is lett volna jó az, mert… egyszerűen megfogalmazva az a fiú minden volt csak nem az az ember, aki el tudta volna fogadni mindazt, ami velünk jár. Ja, hát kérem szépen, ilyen az, amikor az ember leánya nem lát az émelyítően rózsaszín ködtől s a lelkét is eladná az ördögnek egy szép kék szempárért. Röhejes és közhelyes, és ma ő is nevet rajta meg azon, hogy akkoriban úgy érezte, a világ dől össze és elviselhetetlen a szomorúság. Mindezt ráadásul úgy, hogy előtte megélt már valódi szörnyűséget, olyat, amit felnőttként sem lehet másnak látni, maximum kiegyezni megtörténtével és fájdalmát valami értékké transzformálni.

Végezetül egy kis zene a sokféleség jegyében:

Egy eredeti https://www.youtube.com/watch?v=eVN4jbXD_6w

és egy kicsit másképp valaki mástól https://www.youtube.com/watch?v=4S5pqnv4EcE

Ugye, hogy ugye? Ugyanaz, mégis más, és még hányféle variánsa létezik a szerint, kiben mit szólaltat meg… Lehet, hogy nem új, de sejtésem szerint több öröm, szépség és élet van benne, mint abban, akinek annyira szürke s egyhangú a világ, egyetlen reakciója rá: nincs új a Nap alatt. (És nem érdekel, hogy ez részemről egy kicsit gonosz szurkálódás volt, mert ebben is van igazság, plusz sose mondtam, hogy egy ma született bárány lennék.)