Egy igen nagy lélegzetvételű regény, mely főhőse, Mikael útkeresését követi nyomon a reformáció idejének Európájában. Kalandos történet, elképesztő korrajz. A finn Turkuból származó zabigyerek és árva Mikael tanul Párizsban, Némethonban megnősül, ám feleségét boszorkányként megégetik, magával ragadja Münzer Tamás tanítása, találkozik Lutherrel, árulást bizonyító levelet visz Spanyolországba a császárnak, többször jár Itáliában, utolsó alkalommal a császár seregeivel veszi be és fosztja ki Rómát.

Keresi a tudást, hitét, útját, önmagát, és nem lesz belőle semmi, legalábbis nem látjuk megérkezett emberként. Talán személyes története, árva mivolta az oka annak, hogy nem találja helyét. Talán hallgatnia kellene a spanyol alkimistára, aki azt mondta: „A legnagyobb tudás az ember önnön szívében szunnyad”, és nem másoknál, kívül keresni Istent, a boldogságot. Talán nem létezik a legnagyobb tudás, esetleg nem is ez, amire igazándiból szüksége van. Egy biztos kutatása során állandóan kalamajkába keveredik és folyamatosan csalódni kényszerül, minduntalan őrlődik, rágódik.

Ezzel szemben honfitársa, a paraszt, később zsoldos Antti egyszerű ember, akinek a pénzen s boron kívül másra és mással nincs gondja. Bár Mikaelnél gondtalanabb, könnyedebb és életképesebb, bizony őt is megtépázza a sors időről-időre. A két fiú/férfi időnként elválik, hogy aztán a legváratlanabb helyeken újra találkozzanak. Rendkívül szórakoztató párost alkotnak, hiszen tanultságánál fogva Mikael a rangosabb és okosabb, mégis rendszeresen Antii húzza ki a csávából, amikor egy újabb messiás vagy ragyogó ötlet elveszi az eszét. Ugyanakkor Antii hiába élelmesebb, nagy testi ereje és italozásai miatt sokszor kerül bajba.

Ez a könyv egy nagy ívű történelmi kalandregény, ahol Mikael és Antii rengeteg korabeli nagy személyiséggel találkozik, királyokkal, forradalmi alakokkal, hadvezérekkel és művészekkel. Nem elgondolkodtatni akar, sokkal inkább utazásra invitál. Ugyanakkor bennem egy dolog mégis felmerült a Mikael kapcsán.

Ahogy címszereplőnk keresi, kutatja azt a tudást, hitet, utat, ami a legjobb, úgy keresi a történelem során az egész emberiség is azt a hitet és rendszert. De vajon fejlődünk is mindeközben, vagy csak sodródunk tovább egyikből a másikba, mint Mikael?

Elsőre rögvest rávághatnánk, hogy persze, fejlődünk mi. Elvégre nem érvágással és gyógyfüvekkel gyógyítunk mindent, aztán vagy bejön, vagy nem. Nem hisszük, hogy a mező közepén álló nőbe hamarabb csap villám, mint a közeli, magányos, magas fa alatt rejtőző férfiba, mert tudjuk, éppen fordítva áll a dolog. Legfőképp, nem égetjük meg ezt a nőt, mint boszorkányt, mondván ő küldte rá a férfira a villámot. Nem öljük egymást halomra, állandóan hadakozva a trónért, mindenesetre a világ nyugati, ún. fejlett fertályában nem. Nincsenek szolgák és nincsen robot, nemigen akadnak klasszikus nemesek. Nem harcolnak a nemzetek katonái egymással a nagyobb zsákmány reményében. Nem?

A válasz: ebben a formában nem, de ugyanúgy megbélyegezzük a másikat, nem égetjük el nyilvánosan, csupán megalázzuk. Nem ölünk karddal és puskával, jobbára a hadakozást másképp folytatjuk, gazdasági szankciókkal, atomfegyverekkel fenyegetőzéssel. Nincsenek szolgák, csak olyan munkaerő, aki éhbérért dolgozik, nincsenek nemesek, csak a dúsgazdag elit (ez a különbségtétel csak a pénzre vonatkozik, arra nem milyen emberek alkotják e csoportokat). A legtöbb helyen nem a nemzetek katonái harcolnak egymással a több pénzért, hanem nagyvállalatok és politikusok, nem fegyverekkel (lsd. fentebb).

Valahogy úgy áll a dolog, változtak a formák, a külsőségek, a módszerek, de a leglényegesebb az ember maga aligha. Rendben legyünk nagyon optimisták lassacskán, valamicskét, azonban még akkor is ott a kérdés: elég ez? Elég, ahhoz, hogy egy valóban jobb világot teremtsünk, elég, ahhoz, hogy megakadályozzuk a teljes pusztulást? Nem mernék rá fogadni, bár úgyse ma kerül sor az eredményhirdetésre, ha lesz egyáltalán. Akkor hova a búbánatba tartunk mi? Valószínűleg senki sem tudja, csak annyit: egyszer úgyis meghalunk, addig meg itt az út és megyünk és keresünk valamit.

Mika Waltari, Mikael, Európa Könyvkiadó, Bp., 2018.