(Az előző rész végén Keiko: − Daiki – súgta bele a csöndes, csak távolabb morajló városi éjszakába.)

− Nem tudom, kit vársz, de csak én vagyok.

Makoto hangja rántotta vissza a jelenbe és az erkélyükre. A fiatal férfi felé fordult és csak ennyit kérdezett:

− Megszabadultál? – utalva ezzel mind a munkára, mind Rinre.

Makoto felnevetett.

− Mondtam már, mennyire imádom a stílusod?

Kiya újabb cigire gyújtott és elfintorodott.

− Egyszemélyes rajongótáborom van, yeah – szavaiban csöppnyi lelkesedés sem akadt.

A férfi mosolyogva hajolt le hozzá.

− Kettő – javította ki, mielőtt szájon csókolta volna.

(Meg kell mondjam, amikor először hallottam erről, én is furcsállottam a dolgot, de mint megtudtam, ez náluk bevett üdvözlési szokás. Ráadásul, ha megismernék őket személyesen, biztos nem is csodálkoznának rajta. Már jó ideje én sem teszem.)

− Beteg vagy? – úgy tűnt, a lány meg se hallotta kérdését. – Kiya, KIYA!

− Nani? – kérdezett vissza Keiko meglepetésében japánul.

Makoto összehúzott szemeivel és gyanakvó arckifejezésével találkozott.

− Azt kérdeztem, beteg vagy? Csak mert semmi visszaszólást nem kaptam.

− Néha én is szabadságra mehetek – vont vállat a faggatott.

Közben próbálta kikergetni fejéből azt a másik csókot, a hozzátartozó irreális, irreleváns érzésekkel együtt, amelyek megrohamozták.

Makoto a lakásba kukkantott, Rin még a konyhában szöszölt, hamis kornyikálás kíséretében, így rágyújtott.

− És nem árulod el a titkod? – tudakolta hamiskás mosolyát füstfelhőbe rejtve.

Kiya épp elnyomta csikkjét.

− Magánügy – felelte.

− Ohohó! Csaknem?

Makoto már leplezetlenül vigyorgott.

− Nem – vágta rá gyorsan és erőteljesen a lány, ám ezzel csak igazolta barátja elképzelését.

Valódi válasz helyett kötözködött.

− Megint én leszek a bűnbak, mi?

Tekintete a Makoto kezében parázsló cigire villant.

− Tudod, milyen hárklis érte Rin – indokolta a teremtés koronája hazugságát.

− Egyszerűen nyúl vagy – ítélt Kiya.

− Oké-oké, nyertél – adta meg magát a vádlott.

Bár nem mutatta, Keiko jól szórakozott Makotón. A földre szállt isten, megtestesült adonisz, aki mindenhol és mindenkor nyers őszinteséggel adja elő magát, ezzel ezerszám pukkasztva meg a jó abszurdiai polgárokat, önként hajtja fejét a kicsi Rin előtt, és lesz belőle zugdohányos.

A 25 éves Kiyoshi Makotót túlzás nélkül nevezhetjük szőke hercegnek. 183 centi magas, szikár, diszkréten izmos alakja minden bizonnyal egy görög szobor után készült. Arca finoman karakteres, füle alá érő, lépcsős, mézszőke haj keretezi. Orra enyhén ferde egy régebbi verekedésnek köszönhetően, felső ajka középen cakkos vonal, húsosabb alsó ajkának jobb oldalán piercing díszlik. Kissé hegyes állán és felső ajka fölött szinte mindig borosta szőkélik. Csupán egy valami hibádzik a képben. Szűk, mandulavágású szemrésében nem a kék tenger fodrozódik, írisze ugyanis narancsvörösen izzik.

Nem is csoda, hogy szépszámú hölgyrajongója akadt már, még ha oly rövid időre is. Az ifjú elég hamar szembesítette őket a valósággal, miszerint ő nem az a vágyva vágyott szőke herceg. Számos reakciót kapott az évek során, a legjobb és ritkább az egyszerű elfogadás volt, természetesen a Másokként definiált populáció tagjaitól. Statisztikájában azok az istenadta abszurdiai nők kerültek legtöbbször útjába, akik jó és engedelmes polgárként rögvest le mocskosbuzizták, ahogy az elő van írva. A másik kevésbé szignifikáns kategóriába az elvetemült szentek tartoztak, akik megkísérelték szóval és/vagy tettel megtéríteni. Olyan is előfordult, hogy elüldözték a lakásból, ahol dolgozott.

A történethez tudni kell, Makoto egy víz-, gáz-, fűtésszerelő cégnél dolgozott. A sztereotípiákkal ellentétben elég ritka volt az ilyen felkínálkozás, amit az adott hölgy előadott, de egy se ment ilyen messzire. A nőszemély nem értett sem a finom célzásból, sem a rideg tényből, így Makoto lelökte magáról. Egyáltalán nem durván, épp csak taszított egyet rajta. Na, ebből értett, viszont olyan rohamot produkált, amit csak egy elmebajos képes. Átkozódva előhúzott egy kést a mosogatóból, majd nekiugrott Makotónak. Szégyen, nem szégyen, ebben az esetben a futás volt az egyetlen megoldás. Alig ért vissza a céghez, a főnökét már a felspannolt férj hívta, hogy mi az, hogy a munkásuk csak úgy ott hagyott csapot-papot? A főnök közölte, biztos valami alkatrészért kellett elmennie és a kedves neje értett félre valamit. Miután lerakta a kagylót, végighallgatta Makoto elbeszélését, majd úgy döntött, visszamegy ő egy másik kollégával. Természetesen az asszonyka egy mukkot nem szólt a „félreértés” valós hátteréről urának, így az ügy elült. A munka el lett végezve, bár a főnök utána közölte, pénz ide vagy oda, neki többet erre az ügyfélre nincs szüksége.

Egyébiránt főnöke rendes ember volt, amikor elégedetlen, igazi abszurdiai munkatársa elpletykálta, hogy homoszexuális, csak annyit mondott: És? Mi dolgom nekem ezzel? Okos, ügyes gyerek, gyorsan tanul. Nekem pedig jó munkásokra van szükségem, nem politikusok meg vallási vezetők világnézeti ideológiáit bégetőkre.

A családjával is szerencsés volt, legalábbis a szüleivel, akik egyszerűen elfogadták úgy, ahogy van, semmi sem változott, ugyanúgy szerették és segítették. A tágabb családi körben már akadtak felháborodott és ellenséges vélemények, de azokkal egyikük sem igen törődött. Többen közülük, akik hithű abszurdiaiak voltak, kitagadták őket a családból. Az egyik nagynénje egyenesen közölte, eddig is volt egy sanda gyanúja, hogy ők olyan Mások, és ez most be is bizonyosodott. Hamisítatlan abszurdiai okfejtéssel levezette, a szülők hibája, hogy ilyen lett a gyerek. Egyáltalán ki hallott már olyat, hogy az apa marad otthon babázni?

Persze sokat nem adtak a nőszemély szavaira. Igen, a Kiyoshi családban kevésbé hagyományos módon éltek, mert ilyenek voltak. Sem az apja, sem Makoto nem várta volna el feleségétől/anyjától, hogy egész nap otthon kuksoljon. A nő imádta munkáját, sebész volt és személyiségre sem az a tipikus családanya. Félreértés ne essék, szerette a férjét, nagyon várták Makoto születését, ami után fél évig otthon is maradt, majd a következő fél évben csak keveset dolgozott, ám ezután a pár elhatározta, jobb az, ha az asszony visszatér a régi kerékvágásba. Egyébként sem jelentett gondot, hisz az apa otthonról dolgozott, történelemmel foglalkozó cikkeket és könyveket írt, ráadásul imádott a kisfiával lenni, büszkén sétált vele mindennap, sok abszurdiai hívő legnagyobb megrökönyödésére. Anyja is minden szabadnapját a családnak szentelte, bármikor is jött haza a munkából játszott fiával, vagy végighallgatta a napi történések meséjét, de szüksége volt munkájára, hogy emberek között legyen.

Habár munkájukat tekintve nem követte szüleit, kapcsolatukat példaértékűnek tekintette. Nem az elvárásoknak megfelelni, hanem kettejük személyiségének értékét, növekedését szem előtt tartani. Erre vágyott ő is, és úgy festett, Rinben meglelte a megfelelő társat ehhez. Még akkor is, ha utálja, hogy dohányzik. Biztos volt benne, tud róla, hogy szokásos morgása, feddése nem csupán Kiyának szól.

Alighogy visszamentek a lakásba, Rin morc arckifejezésével találkoztak, meggyvörös tekintete Kiyára szegezve. Még mielőtt megszólalhatott volna, a leányzó letorkolta.

− Attól, hogy morckirályfi leszel, még nem fogok leszokni.

− Pedig kellene. Meg akarsz halni?

− Senki sem akar meghalni, de eleddig még minden élet azzal ért véget – hárított Keiko.

Barátja arca egyre vörösödött mérgében.

− Majd leteszi, igaz? – lépett közbe Makoto, megveregetve a lány vállát.

Rin leeresztett, azonban még odadünnyögte nekik:

− Bolondok!

Ám ők meg se hallották.

Makoto hirtelen maga felé fordította Kiyát és a mellkasát bámulta elképedve.

− Nem is mondtad, hogy csináltattál tetoválást.

A lány értetlenül nézett fel rá.

− Mert nem is csináltattam.

− Akkor ez itt mi? – bökött rá a férfi.

Már Rin is azt az állítólagos tetoválást vizslatta, amit Keiko nem látott, sőt fogalma sem volt róla, honnan…

Válasz nélkül hagyva a két fiút, beviharzott a fürdőbe és magára zárta az ajtót.

Megállt a szekrényre függesztett, egész alakos tükör előtt. Megszokott önmagát látta viszont. Pontosan 170 centi magas, átlagos testsúlyú, nőies alakú. Hosszú, aranyszőke haja laza kontyba tűzve a tarkója baloldalán, megnövesztett frufruja lépcsősen omlik ugyane oldal felé, eltakarva bal szemét. Ennek köszönhetően már többször ráaggatták az emo jelzőt, holott semmi köze nem volt e csoporthoz. A lényeg máshol volt. Frufrujában kristálykék tincs tükrözte ugyanilyen árnyalatú jobb íriszét. Az ominózus bal szeme születése óta világos magenta színű volt. Emiatt sokan csúfolták, egyenesen boszorkánynak vélték, még óvónője is félt tőle. Vallását gyakorló, vérszerinti anyja akkor hagyta ott templomát, amikor a tiszteletes nem akarta beengedi a kislányt, mert úgy hitte, az ördög tette rá a kezét.

Még ha ezt a problémát ki is küszöbölte tinédzser korában, akadt más, amivel nem nagyon lehetett mit kezdeni. Arcvonásai és szemrése japán származásáról árulkodott, ahogy bőrszíne is. Ennek jóvoltából sem Abszurdiában, sem a Japánban eltöltött három évben nem volt egyszerű dolga, bár utóbbiban kétségtelenül kevesebb megjegyzést kapott külseje miatt. Mindehhez jött szív alakú, eperszínű szája és az anyai ágról örökölt, számára túl nagy, legkevésbé sem nőies orra.

Őszintén sosem volt kibékülve külsejével. Az orvosok imádták, mind csodálattal adóztak különlegessége előtt, hisz elvben apja dominánsabb fekete haját és sötétbarna szemét kellett volna örökölnie. Ő utálta, hogy ilyen „különleges”, már első pillantásra lerí róla, sehová sem tartozik, hogy úton-útfélen korcskeveréknek bélyegzik; ha nem épp ő az idegen, aki biztos el akarja pusztítani a szent abszurdiaiakat kultúrájukkal egyetemben.

Most azonban nem ez érdekelte, különben is tudta, olyan, amilyen, ő és a környezete is, ettől persze még pocsék érzés volt. Tekintetét a kulcscsontja és mellei közt kirajzolódó, kisebb tenyérnyi minta ejtette rabul. Egy pentákulum volt, a közepében hagyományos jin-jang ábrázolással. Tényleg úgy festett, mint egy szép, már gyógyult tetoválás. Ez feladta neki a leckét. Egyrészről tudta, jó néhány nap szükséges a gyógyuláshoz, látta Makoto hátán, hogy is fest egy frissen elkészült tetkó. Másrészről ez a minta egész biztos ma este került rá, abban az egy órában, amíg eszméletlen volt.

Megérintette, melegebbnek érezte a környezeténél. Nem értette, miért került rá ez? Mit jelent? Próbálta a lehető legrészletesebben felidézni emlékeit, de semmi nem kínálta a megoldás kulcsát. Viszont egyre jobban szédült, tarkóján egyre fokozódott a nyomás, majd elviselhetetlen fájdalom nyilallt bele. Eszmélete újfent búcsút intett.

Makoto a konyhapultnak dőlve várt, narancsvörös tekintete a fürdőajtó és a mellette topogó Rin között járt ide-oda. Már öt perce várták, hogy előbújjon Kiya, valami magyarázatféle sem ártott volna. Makoto biztosra vette, történt a lánnyal valami, amiről – szokás szerint – nem számolt be, és harapófogóval kell majd kihúzni belőle.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó. Rin rögvest rávetette volna magát Keikóra, ám mozdulata félúton abbamaradt. A lány egy pillanatig rájuk meredt, megfagyott bennük a vér. Aztán kirohant a lakásból, ők kisebb fáziskéséssel utána, de már csak annyit láttak, ahogy a gang korlátjáról levetődik a belső udvarra. Elhűlve követték végig, ahogy a háromemeletnyi zuhanás után sértetlenül talpra érkezik, mint egy macska, és már fut is tovább. Tudták, hogy nem érik utol, így átrobogtak lakásukon a teraszra, ami a bejárat fölött volt, azonban sehol sem látták. Megrökönyödve fordultak egymás felé, bár tekintetük mindent elárult, Rin szükségét érezte, hogy szavakba öntse.

- Szerinted is ő volt?

Makoto csak bólintott. Tévedés kizárva, az, akit most láttak, ugyanaz, mint aki azon a március végi estén megmentette őket.