A ne ítélj elsőre tipikus esete volt nálam ez az anime. A rövid ismertető felkeltette az érdeklődésem, ami aztán kicsit megcsappant az első benyomás során, furcsa volt számomra a grafika, kicsit taszított a rengeteg nyersesség benne, ugyanakkor nem tudtam félretenni, megfogott annyira, hogy továbbnézzem. Meg kell mondjam, jó döntésnek bizonyult, úgy értem a végére a röpke tíz résznek, hogy ez elképesztő volt. Na, ezért kell kimozdulni alkalomadtán és belekóstolni olyasmibe is, ami elsőre nem tűnik a legjobbnak. (Azt azért talán érdemes megjegyeznem, nem gyerekeknek való esti mese kategória.)

Az anime története szerint a démonok köztünk élnek, rejtőznek, és nem mellesleg felzabálják az embereket, esetenként megszállják őket, ami után megváltozik a külsejük, fizikai erejük, személyiségük egyes részei. Ez azonban csak azután kerül nyilvánosságra, felszínre, hogy Asuka Ryo beavatja barátját, Fudo Akirát, egyszersmind eléri, hogy egy Amon nevű démon megszállja. Eztán Akira démonemberként, egy démon erejével és saját, emberi szívével (lelkével) folytatja életét. Elhatározza, nem hagyja a démonokat garázdálkodni, ám a feladat és a konfliktus mögötte ennél sokkal nagyobb, mélyebb, és miközben ő (később az egész emberiség próbálná keresztül verekedni magát ezen, menthetetlenül a teljes világpusztulás felé tartanak.

Dark fantasy műfaját tekintve nem is várhatunk happy endet, de azt hiszem, bőségesen kárpótol minket a karakterek, a gondolatok, motívumok nagyszerűsége.

Habár a háborút démonok és emberek közt hirdették meg, zajlik egy csata Akira és Ryo között is. Ez a két karakter és kapcsolatuk alakulása már önmagában kiválóvá teszi az animét. Imádtam ezt a megvalósítást, Ryo az ártatlan, tiszta kinézetű fiú, később a hófehér, gyönyörű angyal, aki igazából maga a Sátán; és Akira, aki átalakulása után elég rosszfiús benyomást kelt, a pusztító erővel bíró démon, aki másokért sír. A felszín alatt megbújó személyiségük mégis már az elején is érezhető. Az első jelenetben gyermekként már látszik, legalábbis sejthető, ki kicsoda. Akira érzékenysége, empátiája éppúgy megmutatkozik a rövid jelenetben, mint Ryo kegyetlensége. Nekem senki ne mondja, hogy normális dolog, ha egy gyerek megölne egy kiskutyát, még akkor is, ha úgy fest, nem fog felépülni. Ha teszem azt, így próbálna valaki enyhíteni is egy haldokló lény szenvedésén, kizárt, hogy ezt ilyen hűvös, érzelemmentes módon közölné, pláne gyerekfejjel.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre egyértelműbbé válik, Ryo egy igazi pszichopata, aki bárkit képes megnyerni magának, bármit képes elérni, nincs benne semmi együttérzés, sem bűntudat, élvezi azt a véres apokalipszist, melyet ő hív életre azzal, hogy a világ elé tárja a démonok létezését, nem mellesleg Akirát is puszta eszközként használja, és mikor nem úgy tesz, ahogy azt ő várná, meg is öli. Aztán ráébred tettére, magányára, érezni kezd, sír, persze nyitott kérdés: ez vajon valami tényleges változás vagy annak reménye lenne?

Akira viszont Amonnal egy komplexebb karakterré növi ki magát, akinek magának kell meglelnie útját, miközben folyamatosan akadályokba ütközik. Legnagyobb akadálya éppen lényének összetettsége, ebből fakadó helyzete, a démon-ember háborúban mindkét csoport számára ellenséget jelent, mert egyikhez sem tartozik. Akira karaktere ezzel annak is szép példája, milyen nehéz egy konfliktusban annak a dolga, aki nem tagozódik be egyik vagy másik oldalhoz, hanem saját maga kialakította, a valós problémára összpontosító nézete van, és azt igyekszik a többiek tudomására hozni, hogy valódi megoldás születhessen.

A történet nagy érdeme még ahogy bemutatja a média és a hatóság jelentőségét egy ilyen meghatározó és félelmet ébresztő konfliktusban. Ryo tökéletesen kihasználja az ebben rejlő lehetőséget, hogy elérje célját. Elismert emberként félreinformálja az embereket, a démonok létezése nyomán ébredt félelmet továbbmélyítve és hamis információkat adva gyűlöletet szít minden potenciális démon, lényegében minden más ember ellen. (Azt hinti el, hogy a démonok a társadalommal elégedetlen emberekből lesznek, amikor már képtelenek kontrollálni magukat. Megegyezhetünk, a fickó zseni, csak épp velejéig romlott.) A kis bejelentése meghozza gyümölcsét, az emberi faj védelmében az emberek eldobják emberségüket, a túlélés nevében a brutalitás és a pusztítás lesz az úr. Az emberiség önmagát roppantja össze, ezzel együtt elveti a lehetőségét annak, hogy nyerhessen, hogy Akirával és a hozzá hasonlóakkal összefogva megmeneküljön, így pedig Akira erőfeszítései hiábavalónak bizonyulnak.

Végezetül érdemes még említést tenni a két női szereplőnk közti konfliktusról és alakulásáról. Miki, a naiv, ártatlan, jólelkű és tehetséges lány sikerei irigységet és gyűlöletet ébresztenek futótársában, Mikóban, aki a démon erejét felhasználva akarja legyűrni ellenségét, míg a történet főkonfliktusa és kiszolgáltatottságuk rá nem ébreszti, mennyire ostobán viselkedik. Megnyílik Miki előtt, kommunikáció kezdődik köztük és azzal, hogy kimondja érzéseit egyszersmind képes megbékélni is és új alapra helyezkedni, csak sajnos későn. Akárcsak ebben, az egész animében benne foglaltatik a későn ébredés tragédiája, amely semmisé teszi, mintegy érvényteleníti a kevesek erőfeszítéseit a valódi megoldásra, az életre. (És mi vajon itt a való világ jelenében időben ébredünk?)

Devilman Crybaby, 2018, Go Nagai Devilman c. mangája alapján írta: Ichirō Ōkouchi, rendezte: Masaaki Yuasa.