Senkinek se volna szabad ilyet tenni a másikkal.

Valószínűleg néhány olvasó számára nem ismeretlen e mondat, vagy Patrick Melrose neve, hisz egy sorozatot is készítettek a szerző műveiből. Többes szám, ugyanis e kötetben három külön írás szerepel, ezeken felül pedig az író még két másik műben is foglalkozik szereplőjével, ám azokról most nem lesz szó, bár kétségtelen, hogy a sorozatban azok is feldolgozásra kerültek, legalább az egyik. (Megjegyzés: Mindkettő, valamint most megtudtam, november elején, azaz mostanában jelenik meg magyarul a második kötet, amely tartalmazza a hiányzó két írást. Erről később lehet, majd írok még.)

A kötet írásai mintegy gyöngyfüzér szemei, egymáshoz kapcsolódva, mégis külön határokkal rendelkezve adják ki Patrick Melrose történetét, pontosabban annak egy részét. Traumáját és családi környezetét (Nincs baj), függőségét, önpusztítását, megrekedtségét, szenvedését (Baj van), és végül az „új élet” kezdő lépéseit (Van remény).

Patrick Melrose gyermekként egy jómódú, ám velejéig rohadt családban nevelkedik, ahol az apa, David Melrose tart uralma alatt mindenkit, a totál szerencsétlen, függő anyuka meg tűr mindent, a fia számára mindenféle szempontból elérhetetlen. Nem elég a mérgező környezet, az apa bántalmazza is fiát, sőt nemi erőszakot követ el rajta többször is. Nem csoda ezek után, hogy a következő írásban fiatal felnőttként egy küszködő függőként látjuk viszont főszereplőnket, aki képtelen szabadulni fájdalmától, élményeitől, bár éppen megszabadult apjától, aki meghalt, s mint megtudjuk az anya el is vált már jóval előtte tőle. Majd néhány évvel később újra látjuk a felnőtt Patricket, aki elindult a józanság útján, de még mindig keresi a válaszokat, hogyan is kéne feloldania traumájának fojtogató csomóját, végső választ ugyan nem lel, mégis legalább belefogott e hatalmas vállalkozásba.

Miért fontos és jelentős ez a történetfüzér?

Ha röviden akarjuk megfogalmazni jelentőségét, jelentését e műveknek, akkor azt mondhatjuk: tökéletesen bemutatja, miért nem volna szabad senkinek sem ilyet tenni a másikkal. De megéri kicsit hosszabban is beszélni róla.

Nem csupán arról van szó, hogy láthatjuk, mit tesz valakivel, mit jelent egy-egy ilyen gyermekkor, ami ugyan nem kevés, sőt, egyéb fontos részletei is vannak. Példának okáért Patrick családja nem az a sztereotip környezet, amiről a legtöbben úgy hiszik, a bántalmazás közege. Az, hogy egy jómódú anya esik áldozatul a lényegében eltartott férjnek, már az, hogy ez az egész történet egy ilyen vagyonos közegben történik, megmutatja, nem úgy áll a dolog, hogy csak anyagilag függő nők, és szegény család gyermekei lesznek áldozatok.

Három dolog van, amit még mindenképp kiemelnék. Egyrészt az apa figurája és története tipikus példája annak a végtelenített körforgásnak, amit én csak a kegyetlenség örökségének hívok. Ki tudja, vajon egy-egy családban hány generáción át folyik a gyermekek bántalmazása? Hány fiú és lány viszi tovább örökségét, s lesz maga is hasonló szörnyeteggé, mint akitől szenvedett? Sokszor hallani, hogy mert az én szüleim is vertek mégis ember lett belőlem, hogy csak egy pofon, egy nyakleves kellene a renitens kölyöknek, máris tudná, mi a dolga, helye. Ezzel viszont csak továbbadják azt, amit ők kaptak, ahelyett, hogy végre megszakítanák, fenntartják a kört. Patrick környezete jól mintázza a társadalmi nyomást, ami akár a hibás értékrend fenntartásával, „elnézésével”, akár az elvárással (legyél szülő, kövesd a bevett mintákat) újra és újra termeli, legalábbis hozzájárul e körforgás megőrzéséhez.

Eleanor, Patrick anyja két okból vagy ezek keverékéből lehetett áldozat (ez pontosan nem derül ki). Annyit tudunk, az ő édesanyja is vagyonos lány volt, aki kétszer is eltartott egy férfit, és nem igazán volt boldog a házasság. Lehet Eleanor pusztán az ő mintáját követve rossz férfit választott. Az is lehet, ő maga is bántalmazott gyerek volt, áldozat, aki ezt a szerepet viszi tovább tudattalanul is egész életében, míg nem lesz képes felülírni sorskönyvét. Pont az ilyen döntések elkerülése, megismétlése végett lenne szükségünk arra, hogy foglalkozzunk magunkkal. Nem a mostanában oly felkapott, én aztán mindenre képes vagyok, bármit elérhetek stílusban, hanem reálisan felmérve dolgainkat, előző döntéseinket, motivációinkat, akár szakember segítségét igénybe véve. Hibázhatunk? Hogyne, de jobb, mintha semmivel sem próbálkoznánk.

Megjegyzés: A könyvből nem (az első kötetből nem), a sorozatból azonban láthatjuk Eleanor később is ugyanúgy egy férfira hagyja vagyonát, aki számára idegen és kihasználja. Saját fiát pedig ismét csak háttérbe szorítja, mintha nem is létezne.

Érdekes az anya megítélése, aki egyszerre áldozat, ám fia szemszögéből cinkostárs és elkövető is. Az apa cinkosa, hisz hagyja, hogy velük éljen, azt ugyan nem tudja, hogy pontosan mit tesz Patrickkel, de ismeri. Elkövető, mert míg másokon segíteni akar, addig a saját fia számára elérhetetlen, nem törődik vele, elhanyagolja. Míg e három történetben az apa iránti harag dominál, a sorozatban már az anya iránt táplált düh és csalódottság is helyet kap. (Nem tudom, hogy ez a szerző más kötetében szerepel-e. Lásd az első megjegyzésem, igen.) A könyv viszont a sorozattal ellentétben nagyobb hangsúlyt helyez a harag és megbocsátás, az apa bűne és bizonyos fokú megbánása (ez egyáltalán nem szerepel a sorozatban) témájára, a kettő közti Patrickben zajló konfliktusra. Az erre vonatkozó kérdések megválaszolása, ezeknek az érzéseknek az átélése nélkül nem igen képzelhető el e teher feldolgozása, elménk felszabadulása.

Végezetül kerüljön elénk Patrick önpusztításának intő jele, mely figyelmeztetés is, neked az csak megtörtént, egy hiba volt, vagy botlás, vagy azt mondod: persze, szörnyű, de hát ez a múlt, felejtsd el, mögötted van. Talán nem is feltétlen rosszindulatból kap az ember ilyen megjegyzéseket, tanácsokat, olykor éppen segíteni próbálnának, de túl nagy a szakadék köztük. Nehéz szembesülni vele bármely oldalról, hogy élményeink és szenvedésünk mennyire magányos, lehetetlen feladat megosztani, akár halálunkban, ebben is egyedül kell helytállnunk, még ha létezik is mankó, akkor lesz az igazi, ha talpra állunk.

Azt hiszem, az egyik legmegosztóbb és legkevésbé értett dolog a hétköznapi emberek számára az önpusztítás bármely formája, a legtöbbet kérdés, kétely nélkül elítéljük. Patrick nem egy megrekedt szenvedő ember, hanem egy rohadt, gazdag, drogos ficsúr, aki jó dolgában lett ilyenné. Aki megdöbbent, annak megerősítem, igen, léteznek ilyen vélemények. Függőség, drog, alkohol, gyógyszerek, öngyilkosság, annak kísérlete, vagy a magunk vagdosása, a mentális problémák, mind-mind egy bélyeg, egy stigmatizált, megvetett jelenség a mi társadalmunkban. Nem látjuk és nem is akarjuk látni, mi van mögötte. Természetesen, nem minden esetben gyerekkori traumákról, bántalmazásról van szó, de mi még csak tudni sem akarjuk, csak kiosztjuk az ítéletet. Elárulom, ahogy Patrick, úgy minden hozzá hasonló is szenved ebben. Igen, elhiszem, hogy nehéz megérteni kívülállóként, talán nem is lehet soha igazán, hogy miért csinál valaki ilyesmit, hogy miért lövi be magát, akár a határokat feszegetve, hogy hogyan várhat arra, hátha ezúttal sok lett, miközben valahol meg is rémül ettől. Nehéz megérteni, mert sok esetben maga az illető sem igazán tudja, miért, mert ez egy olyan kontrollvesztett állapot, ami nem egyszer mintha akaraton kívül csak jönne, akár a vihar.

Nem is kell maradéktalanul átérezned, megértened, pláne átélned, csak ne bántsd, ne tagadd, hogy ez létezik, ne fogadd el semmilyen formában se, hogy lehet ilyet tenni a másikkal, és senki ne hazudjon ilyesmiről! Fogja fel mindenki, az, amiről ő hála istennek nem tud, nem bír tapasztalattal, vagy épp számára belefér, meg csak ösztön, meg botlás és stb., az létezik, és visszavonhatatlan károkat okoz, minimum egy ember életét tönkreteszi. Ha ez az ember szerencsés és erős, egy élet feladata lesz számára ezzel boldogulni, ha nem, akkor megannyi másik élet, ki tudja, hány további generáció kerül még ebbe a körbe.

Senkinek se volna szabad ilyet tenni a másikkal.  De mivel ez nem egy tökéletes világ, marad az igyekezet, hogy gyógyuljunk és gyógyítsunk, bár azt sajnos kétlem, elég ez arra, hogy a világ jobb hely legyen. Talán, ha elég kitartóak vagyunk, és létezni fog akkor még a világ…

Edward St Aubyn, Patrick Melrose, jelenkor, 2018.