Élni fogunk
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló
Lale Sokolov történetével ismertet meg minket az írónő e könyvben. A szlovák zsidó fiatalember önként jelentkezik a családjából a németeknek teljesítendő munkára, remélve, így családja megmenekül. Csupán saját hazaérkezése után szembesül vele, húgán kívül senki se maradt. Szomorú, bár a férfi haláláig nem tudta meg, szülei, akiket meg akart óvni jelentkezésével, már előtte Auschwitzba kerültek, ahol azonnal végeztek velük.
Lale 1942 áprilisában érkezik meg Auschwitzba, ahol közel három évig túlél és megtalálja élete szerelmét egy másik sorstársa, Gita személyében. Aztán a háború vége felé elkerülnek a táborból, elszakadnak, majd sok hányattatás után újra egymásra lelnek.
A könyv nagyobb része arról a három évről mesél, amit Lale a táborban töltött, arról, hogyan tartotta meg előbb magának, majd Gitának tett ígéretét, miszerint úgy győzedelmeskednek fogva tartóik fölött, hogy élni fognak, túlélik ezt, hogy amikor vége lesz, békében, szabadon élhessenek, és elmondják mindazt, amit ott tettek az emberekkel.
Lale Sokolov története a túlélő története, megmutatja mit jelentett és mivel járt az a túlélés, tágabban pedig általánosságban bárminemű túlélés.
A túlélőnek két dologra mindenképp szüksége van: a szerencse, véletlen teremtette lehetőségre, de legelsősorban egy hihetetlenül (élet)erős személyiségre. Lale esetében nem egy alkalommal láthatjuk, hogy a szerencse olyan emberek személyében érkezik a baj idején, akikre ő valamilyen módon előtte hatott, segítette őket valamivel, akár fizikai, akár pszichés síkon.
De mit is takar az (élet)erős személyiség? Nagyon fontos elem Lalénél a hit. Egyáltalán nem istenhitről van szó, arról azt mondja, elvesztette, amikor látta ezt a helyet. Ezen talán nincs mit csodálkozni. Mégis hisz abban, hogy élni fog, hogy túléli mindezt, hisz magában az életben. Nehéz lenne megmondani, hogy honnan fakad ez a fajta hit, talán az egykori istenhit átalakulása, talán azok, akik gyermekkorukban bármilyen hitet gyakorolnak, a családból vagy máshonnan magukba szívják, azok ezt másformában később is megőrzik, még akkor is, ha az istenükben már képtelenek hinni.
A hit mellett azonban egy erős akarat és tettek is szükségeltetnek. A túlélőknek nem egyszer olyan döntéseket kell meghozniuk, olyan tetteket kell végrehajtaniuk, ami más szemszögből nézve helytelen, amire azt mondanák, soha, ami önző, sőt kegyetlen lehet más megítélésben. A túlélő rendszerint bűntudattal él, mások miatt, aki vele ellentétben meghaltak, akik nem élték túl, és azok miatt a tettek miatt, melyeket megtett a túlélését elősegítendő. Lale is magában hordozza ezt, hiszen miután elég hamar beteg lesz és egy vagon-, később barakktársa, valamint ismeretlen pártfogója jóvoltából meggyógyul, e jóakaró segédje lesz, majd átveszi helyét Tӓtowiererként, tetoválóként. Ő tetoválja a szállítmányból munkára kiválasztott emberekre a számaikat. Ezzel pedig kiszolgálja ezt a rendszert, együttműködik azokkal, akik ezt létrehozták és működtetik. Hovatovább (szintén nem elhanyagolható elem) néhány olyan kapcsolatot is ápolnia kell, melyet a németekkel köt, leginkább a személyes őrével, Baretzkivel.
Megjegyzés: Már Lale első mondatainál, elhatározásánál felidéződött bennem az ellentétét képviselő szereplő Grosszman regényében (Élet és sors), aki a koncentrációs táborba érkezésekor nem áll ki a sorból, bár orvosként megmenekülhetne, hanem vállalja a halált. Elgondolkodtam, lehet, hogy ez bátor dolog, és morálisan tisztább döntés, de valóban „jobb”? Lehet, hogy besározta volna magát, azonban közben megmenthetett volna másokat, vagy legalább a lehetőséget megadja nekik… Persze mindenki a saját döntéseivel él és hal, ám a két szereplő közti kontraszt igen szembeszökő.
Lale miközben túlélésén munkálkodik, nem feledkezik el róla, hogy az erre való lehetőséget, melyet ő kapott elődjétől, továbbadja másoknak bármely csekély formában is, olykor a saját életét kockáztatva. Nem árt, ha vannak szövetségeseink, még ha kimondatlanul is, még ha Lale legtöbbször nem is a későbbi viszonzás reményében nyújt segítő kezet.
Visszatérve a tettekre, fontos megemlíteni az érzelmek kezelését. Ugyan természetes, ha vannak ilyen esetben kétségeink, bűntudatunk, de ha hagyjuk, hogy ezek, vagy a mások sorsa miatt érzett szomorúság felemésszen minket, elhatalmasodjon rajtunk, azzal semmi jót nem érünk el, könnyen megbéníthat. Ami kívülről és akár saját magunk előtt is érzéketlenségnek tűnhet, az egy szükséges tartás, önmagunké és a távolságé. Kegyetlennek hangzik, és van benne valami, de a túlélés nem tündérmese. Döntéseket kell hozni, ahol jobb, ha tudjuk, nem menthetünk meg mindenkit, és még ahhoz is, hogy a magunkét megtehessük, nem árt, ha élünk.
Végezetül még egy meghatározó dolog: a cél. Az is nagy segítség mindennek elviseléséhez, a sikerhez, ha van egy távolabbi cél. Azért kell túlélnem, hogy… Lale számára ezt is jelenti Gita, a szerelem. Az érzelmekhez visszakanyarodva: a tartás nem azt jelenti, hogy valóban érzéketlenné válunk, ugyanis az szintén megöl, még ha pszichésen vagy emberi mivoltunkban is, ami viszont meggyengíthet.
Heather Morris, Az auschwitzi tetováló, animus, Bp., 2018.
kép: https://moly.hu/konyvek/heather-morris-az-auschwitzi-tetovalo
