[A halhatatlanság kincse]

A magamfajta vándor, aki az utazásnak szenteli életét,[1] rengeteg történettel találkozik, pletykákkal, helyi szokások eredetéül szolgáló mesékkel, népek eredettörténetével, legendákkal emberekről, helyekről, szokatlan jelenségekről. Bár még nem szándékozom betérni a halál hajlékába, úgy érzem, élethosszig tartó utazásom legfurcsább és legnyugtalanítóbb története az, amivel nemrégiben a Kék-hegyen megismerkedtem.

Éppen azért jöttem erre a vidékre, hogy láthassam ezt a hegyet, melyet azért neveznek Kéknek, mert a rajta található erdők lombja a kék különböző árnyalataiban tündököl. Nyár lévén teljes pompájában csodálhattam meg e jelenséget.

Ahogy ezt a különös erdőséget jártam, élvezve a hőségben a kék lombok sűrűje által adott hűvös enyhét, egyszer csak egy eldugott kis épületre leltem.

Alig lehetett nagyobb a lenti falubeli parasztok kis viskóinál, a faszerkezet rohadásnak indult, az oszlopokat kúszónövények indái fonták körbe, a padló nyikorogva tiltakozott súlyom ellen, a megrongálódott tető résein beérkező napfényben milliónyi porszemcse táncolt, és a törött padlóból növő füvön megülő harmatcseppek csillogtak.

Az apró helyiség bejáratával szemben egy megzöldült szoborcsoport őrködött, négy alakot ábrázolt: egy nőt, egy kígyót, egy főnixet és egy nagy testű macskát. A szobrok mögött észrevettem egy hasadékot, melyen túl a déli verőfény ragyogott. Kiderült, egy nyitva felejtett hátsó ajtó volt az, ami ijesztő nyikorgással és nagy nehezen nyílt csak ki. A szentély mögött alig tízlábnyi hely akadt, onnan egy már beomlott barlang szája ásított rám.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott mindegyre a nyílást bámulva, mely mintha mágnes volna, vonzott magához. Mindenesetre annyira elvonta figyelmem, hogy a mellém lépő szerzetestől meglegyintett a gyors elmúlás szele.

- Nem tudom, miért van itt, de oda feleslegesen vágyakozik – szólított meg.

Hirtelen zavaromban nem is tudtam, mit feleljek, beletelt egy kis időbe, mire beszélni kezdtem.

- Én csak egy vándor vagyok, aki a Kék-hegyre kíváncsi, teljesen véletlenül bukkantam erre a helyre.

- Ó, értem – az idős szerzetes – olyan vénnek tűnt, csodáltam, hogy sétálni tud még – csak ennyit mondott és ő is a barlangban megannyi kis szürke lényként ülő köveket nézte.

Már-már azt hittem, elszunyókált itt a melegben, amikor − ismét a hideglelést hozva rám − folytatta:

- Tudja, örülök, hogy múlt ősszel a földrengés már a barlangszáját is eltorlaszolta, legalább már nem halnak meg többen. Bár a legenda szerint van már vagy kétszáz éve, hogy valaki megszerezte onnan a halhatatlanság kincsét, az emberek mégis egyre másra jöttek, aztán sosem láttuk őket többé. Ha egykor rejtett is ez a barlang halhatatlanságot, már jó ideje a halál vert tanyát benne.

Mondókája közben fejét ingatta szomorúan s ettől még öregebbnek tetszett.

- Azt mondja, kétszáz éve elhagyatott ez a hely? – kérdeztem kétkedve, az épület állapota ahhoz túl jó volt.

- Kétszáz éve élt utoljára itt papnő, de a szentélyt több elődöm is karbantartotta, ám én, miután a templom vezetője lettem, betiltottam ezt az ostoba gyakorlatot. Mire jó az, ha életben tartjuk ezt a legendát? Ha igaz is a történet, kétszáz éve megszólalt a harang – azóta már eltűnt innen –, ami azt jelezte, hogy valakinek sikerült megszereznie a kincset. Ennek ellenére a vezetésem hatvan éve alatt is bemerészkedett oda vagy harminc ember, és mind oda is veszett.

Hallgattam csak, sajnáltam az öreget.

- Ha nem a kincs, mi hozta ide? A tündéreket akarja látni? – tette fel a kérdést.

- Tündéreket? – aztán valami homályosan rémleni kezdett, hogy beszéltek ilyesmiről, amikor a Kék-hegy szóba került, így nemet intettem. – Engem pusztán az vezérelt, hogy saját szememmel lássam, valóban kék levelű fák nőnek itt. Bár igaz, ami igaz, most így eszembe jutott, hogy olyasmit állítottak a tündérek miatt kéklik itt az erdő.

- Igen sokféle változata van annak a mendemondának is – ezzel úgy tűnt, lezártnak tekinti párbeszédünk.

Egy ideig még újra a barlang néma, teli szájába néztünk, mintha ott rátalálhatnánk bármire is, majd a szerzetes meginvitált a templomhoz, hogy legyen egy kis társasága.

- Már vagy tíz éve, hogy az utolsó társam is itt hagyta e világot, a fiatalabbak már jóval előtte elmentek a templomból. Hiába, változnak az idők, már csak ezért se szeretnék halhatatlan lenni. A békét szeretem, a rutint, megszokott dolgokat. Az ember nem változik ám olyan könnyen, éppen eléggé megviseli, ha egy változástól terhes időt átél, úgyhogy én tárt karokkal fogadom a halált.

A templom, ami mára szintén rég túl volt fénykorán, jó, ha egy mérföldnyire volt a barlangtól, addigra az öreg rendesen el is fáradt. Meg is jegyezte, hogy már öt éve nem élne, ha a faluból nem lenne az az egy-két ember, aki havonta egyszer élelmet hoz neki. Már nem képes odáig elmenni, ott élni pedig nem akarna, jó itt neki.

Alighogy odabent letelepedtünk a tiszta, de igen kopott padlón, abban a melléképületben, mely a szerzetesek lakhelyéül szolgált, hirtelen visszatért a tündérek témájához, talán az időmoly már az elméjében is kis lyukakat rágott. Azt hiszem, jómagam ezért is írom ilyen szorgalmasan ezt a naplót, s már ezért se ácsingózom a halhatatlanságra; ki tudja, mit tesz a végtelenbe nyúló idő elménkkel?

- A papnő is tündér volt, állítólag. Valójában a barlangban élt, s csupán egy évben egyszer jelent meg a szentélyben, ahol a falusiak ünnepi menete mindig megállt, akkor láthatták. Az Élet ünnepe azóta éppúgy az enyészeté lett, mint sok más dolog.

A papnőt az írások Fujimi vagy Yotogi névvel illetik, az utolsóról pedig feljegyzés is akad, ami azért érdekes, mert ő egészen biztos ember volt. Egy a hegy másik oldalán fekvő faluból származó, gombászó férfi talált rá csecsemőként. Aztán az akkori papnő meghalt vagy eltűnt, és jobb híján a tizeséveit élő leányzót tették meg utódjául a szerzetesek. Ugyan úgy tartják, a hegy tündérei küldtek mindig utódot, nem lepne meg, ha ezek az utódok mind emberek lettek volna. Ezen a vidéken nehéz az élet, az emberek meg lélekben is alkalmazkodtak e zord körülményekhez. Számos csecsemőt, főleg leányokat hagynak sorsára az erdőben, mert gyengék, betegek, feleslegesek, vagy házasságon kívül születtek. Utóbbi esetben az anya vagy vele hal, vagy kénytelen ezt megtenni, az itteniek ugyanis bűnösként kitaszítják maguk közül. Nem egy alkalommal leltek már rá terhes vagy épp megszült nők holttestére ezen és a környező hegyeken. A szégyenben maradt szerencsétlenek az erdőben bujdokoltak és ott adtak életet gyerekeiknek, aztán közben vagy utána meghaltak, és több innen beljebb fekvő faluban a mai napig így lenne, mert a bábáknak szigorúan tilos ilyen születésnél jelen lenni.

Annyira elborzasztottak a hallottak, hogy ekkor úgy határoztam, más utat keresek magamnak, akik a saját lányaikkal ilyet tesznek, mire képesek egy más földről származó vándorral?

Aznap azonban estig hallgattam csendben az idős szerzetest, aki valamikor az éjjel folyamán bekövetkező halála előtt, tetteitől és a szentélynél előadott szándékaitól eltérően – sőt homlokegyenest velük – elmesélte az utolsó Fujimi és egy bizonyos Kurome Yuudai történetét, a halhatatlanság kincsének legendáját. Nyakatekert egy logika továbbadni egy legendát, melyet előtte oly hevesen ostorozott és elutasított, ami halálával elveszett volna, legalábbis abban a formájában, ahogy én hallottam, de talán ezt teszi az emberrel a halálfélelem, bele kell kapaszkodnia valamibe, át kell adnia valamit magából, hogy ne tűnjön hiábavalónak élete.

A négyes, amit a szentélyben láttam, a kincs őrzőit mintázza, habár nem bizonyított, hogy a papnőn kívül bármelyik lényt is látta volna valaki, talán Kurome Yuudait kivéve. Az alapján, hogy e huszonéves férfiú azért vágyott oly nagyon a halhatatlanságra, mert teljesíteni akarta forrófejű ígéretét, miszerint ő lesz a vidék, hanem az ország-világ leghíresebb embere, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy e legenda forrása ő maga volt, és az óta már régen halott, vagy ellenkezőleg vígan éli életét.

Ez a Yuudai, az öreg emlékezete szerint, amely egy régi feljegyzésen alapult, ambíció mellett arroganciában és modortalanságban sem szenvedett hiányt, szorgalomban, kitartásban és bármiféle tehetségben annál inkább. No, most utóbbi számomra igen kérdéses, mert esze s némi ötletessége csak volt, ha egyszer olyan ügyesen szert tett a kincsre, ha…

A kincset, amiről senki se sejtette, mi is lehet, hogyan néz ki, eszik-e avagy isszák, a barlang mélyén, a hegy gyomrában őrizte a mindenkori Fujimi/Yotogi. Oda eljutni azonban nem egy hétvégi kirándulás, de még csak nem is egy hosszú, ámbátor békés zarándokút. A kincset nem lehet csakúgy elhozni, el kell nyerni, méghozzá mind a négy lénynek bizonyítani kell, hogy az illető méltó rá. Az út ráadásul bonyolult labirintuson vezet át az utolsó teremig, ahol a kincs lapul.

A szerzetes azt mondja, gyerekként még ismert egy a vidéken elterjedt rigmust, ami amolyan rejtvényes megoldó kulcs volt a négy lény meggyőzéséhez, azonban az mára kikopott az emberek emlékeiből, őt magát is beleértve. Gyanítom, hogy nem holmi szónoki képességek szükségeltettek volna ehhez, bár erről nem szól a fáma, mivel Yuudai, a mi ellentmondásos hősünk, egészen másképp közelítette meg a problémát.

Három éven át többször is megfordult a lenti faluban, és mindig ott volt az Élet ünnepének menetén. Vezetékneve nem is volt, a Kurome a falusiak ötletes beceneve, mert az ifjúnak olyan sötét volt írisze még közvetlen közelről is, úgy látszott, nincs is neki, mintha szeme egyetlen nagy koromfekete, tág pupilla lenne.

A negyedik évben is csatlakozott a menethez, ám este már senki se látta a faluban. Ha a legenda igaz, ez nem nagy csoda, hisz Yuudai a szentélynél maradt, hogy követhesse a barlang belső termébe visszatérő Fujimit.

Ha engem kérdeznek, számomra megdöbbentő, ha nem teljesen hihetetlen, hogy ilyen egyszerű legyen a megoldás, de a történet szerint egyik őrző lény sem vett tudomást Yuudairól, aki Yotogi után osont.

Ott lapult a szentély oldalánál, s figyelt. Amikor a lány belépett a barlangba, ő kissé lemaradva követte a lámpása lángját. Elsőként az összetekeredett kígyónál állt meg Yotogi. A kígyó feje akkora volt, mint egy megtermett ember, sárga szeme kinyílt, ahogy a lány elé lépett. Percekig csak nézték egymást némán, majd a kígyó lejjebb eresztette fejét, villás nyelvét végigfuttatta a lány arcán, s elindultak. A kígyó a lány mellett siklott, hozzá igazítva sebességét, s az elágazásoknál fejével mutatta az utat, mely mindig az egyik irányba fordult.

Nagy sokára egy hatalmas üregbe értek, amelynek közepén kőoszlopok álltak. Az egyik ilyen oszlop tetején pihent, csőrét a szárnya alá rejtve a ragyogó főnix. A kígyó az üreg szájánál visszafordult, de Kuromének volt ideje egy hasadékba húzódni előle. Mire a kígyó eltűnt, a főnix már éberen figyelte Fujimit, aki egyszer csak eltűnt, az egyszerű, fehér ruha, amit viselt, üresen hullott a padlóra. Aztán szél süvített végig a járaton, ahonnan jöttek, s a ruha redői közül hamu szállt fel. A hamu először szétszóródott, majd valamivel arrébb összesűrűsödött, mígnem újra előtűnt a lány meztelen alakja. Odalépett ruhájához, magára öltötte, végül kisétált az üreg másik végén.

Közben Yuudai is megindult, gyorsan, nesztelenül surrant végig az üreg szélén a lehullott törmelék és álló képződmények árnyékában, bár a főnix már újra lehunyt szemmel, szárnya alá dugott csőrrel aludt. A túl végen majdnem szem elől vesztette Yotogit, aki éppen eltűnt egy kanyarulatban, ám az után hosszú, egyenes, de alacsony folyosó nyílt. Mivel menedék, fedezék nem akadt, még a lélegzetét is visszafojtva, görnyedten, jócskán lemaradva haladt.

A folyosó végén halvány derengést látott, Fujimi hirtelen megint köddé vált s megjelent egy óriási macska. Kurome a folyosó szájánál megbújva nézte, ahogy a lányt kergeti s néha el is fogja a macska, aztán újra elereszti, végül fáradtan elheveredik, mancsait furcsa szögben a mennyezet felé fordítja, ahol apró repedéseken keresztül szivárog le a kinti holdfény. Yotogi dögönyözése hangos dorombolást váltott ki belőle, majd hasra fordult és nyávogott egyet meglehetősen panaszos hangon. Erre a lány a terem átellenes sarkában lévő tóba vetette magát, melynek közepén egy kis sziget állt, onnan hozott el valami nagy zsákszerűséget a vízen úsztatva, majd az állat elé vonszolta s kibontotta.

A férfi akkor merészkedett elő a folyosó sötétjéből, amikor a macska elégedetten habzsolt. Fujimi lámpása már alig-alig pislákolt, mikor újabb folyosóra lépett. Ez sokkalta rövidebb volt az előzőeknél, végén ajtó, a mögött újabb, jóval kisebb terem, igazi, kényelmes, berendezett szoba. A lány be sem zárta maga mögött az ajtót, így Yuudai kis habozás után beljebb ment és közölte, a kincsért jött. Yotogi elgondolkodva nézett rá egy darabig, aztán némi kutakodást követően a kezébe nyomott egy apró kristályfiolát.

Innentől kezdve már nem sok mindent tudni, Kurome hamar távozott, hogy hasznára vált-e a kincs, arról senkinek fogalma sincs. Úgy hírlik, a visszafele úton egyik lényt sem látta, valamint a főnix terme után a labirintus helyett egyetlen folyosó kanyargott egészen a barlang szájáig.[2] Hajnalban mindenki hallotta a Fujimi által megkongatott harangot, mely tudtára adta a környéknek, a halhatatlanság kincse gazdára lelt. Erről még a templom hivatalos írásos történetében is beszámoltak, saját szememmel láttam. Az akkori szerzetesek vezetőjének naplójában annyi szerepel, hogy a lány reggel megjelent nála, ő azonban csupán annyival bocsátotta útjára: Nem tudod, mit hoztál a fejetekre. Se róla, se Kurome Yuudairól nem hallottak azóta. Itt a vége, fuss el véle.

[1] A történet eredetileg egy naplóból van, melyen név vagy egyéb ismertető jel nem szerepelt. S.I.

[2] A három lény talán egyáltalán nem is létezett, csak amolyan kiszínesítése a történetnek, vagy léteztek ugyan, de puszta illúzióként, melynek hatása a kincs megszerzésével megszűnt. Kage megjegyzése.