Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Valahol álom és ébrenlét mezsgyéjén megrekedve már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre.

Van úgy is, hogy a külvilág egy hódító sereg minden erejével betör álmunkba és pillanatok alatt szertefoszlatja. Például egy résnyire nyitva felejtett ablakot kivág a szél.

Keiko azonnal felriadt, magához vette az ágy mellé támasztott kardot és feszülten várt a szobaajtóra függesztve tekintetét. Amint megmozdult a kilincs, behúzódott az ajtó mögé. Gondolkodás nélkül megragadta a belépő alakot és…

− Kiya! Csak én vagyok – hallotta Makoto hangját.

− Minek settenkedsz így? – mordult rá.

− Gondolom, ugyanazért, amiért te kivont karddal lesben állsz – sóhajtotta a férfi.

Ekkor egy újabb szélroham ismét kitárta, majd bevágta az ablakszárnyat. Először mindketten megfeszültek az újabb hangra, aztán amikor realizálták, mi is történt, leeresztettek és nevetésben törtek ki.

Szinte rögtön el is halt jókedvük hangja, az újfent bekúszó széllel fenyegetés is érkezett.

− Nemsokára megtalállak, Shingetsu.

Kiya ledermedt, Makoto azonnal az ablaknál termett, dühödten becsapta és hatszor leellenőrizte, hogy biztosan zárva van.

Tíz perccel később még mindig remegő kézzel szívták cigijüket. Ültek a parkettán, és lopva újra meg újra az ablakra pillantottak, mintha azt várnák, megjelenik mögötte az a ragyogó piros szempár és rémisztő tulajdonosa. Kiya sóhajtott és a plafonra emelte tekintetét.

− Te jó ég! Mibe keveredtem én?

Makoto gyengéden megfogta és megszorította kezét.

− És miért pont én? – folytatta a lány. − Úgy értem, basszus, van vagy hét milliárd másik ember, akibe beleköltözhetett volna…

− Honnan veszed? – szakította félbe a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, és gyanítom, köze van ahhoz, hogy egyre inkább elrejtőztél a közömbösséged álarca mögé, miközben mindketten tudjuk, te nem ilyen vagy.

− Csak felnőttem. Megtanultam, hogy hol a helyem…

− Feladtad! – morrant fel a testfoglalója és átvette a porondot. − Valószínűleg nagyon is sok minden köt össze minket – mondta Makotónak. – Bár ez csak megérzés.

− Még mindig semmire nem emlékszel az életedből?

− Költői kérdés?

− Látom, sokat tanulsz.

− Előfordulhat, hogy hamarosan el kell innen mennünk – jelentette ki a démon.

− Mégis hogy érted ezt?

De Makoto válasz nélkül maradt.

Órákkal később Kiya félálomban várta, hogy elkezdődjön a harmadik s egyben utolsó előadása aznap. Kezdte úgy érezni, túl sok mindent vállalt magára. Az eleddig jól működő rendszerének pillérei egyre hangosabban recsegtek-ropogtak.

Első óráján ismételte át az anyagot a második órán következő dolgozathoz. A harmincperces szünetben fejezte be aktuális grafikai megrendelését, mialatt évfolyamtársai a tegnapi bulival, ma esti sörözéssel, filmekkel, ruhákkal és egyéb dolgokkal voltak elfoglalva. A dolgozat után első órája kölcsönkért jegyzeteit fénymásolta, átfutotta a tegnap este készített korrektúráját. Mindezt azért, hogy a következő előadáson végre rendesen jegyzetelhessen.

Azonnal felébredt, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, amikor meglátta az előadó mellett álldogáló tanársegéd piros szemeit. Csak arra tudott gondolni, hogy nyomban el kell tűnnie. Összekapkodta dolgait és rosszullétre hivatkozva kiment.

Hirayama Ryū borostáját simogatva, karikás szemeivel hunyorítva vizsgálta az egyetem folyosóját, mígnem megpillantott valamit a földön. Egy világoskék hajgumi volt és egy csomó hosszú, szőke hajszál.

Kollégája épp az őket értesítő portással beszélt. Ryū bezacskózta a gumit és a portáshoz fordult:

− Mondja csak, nem emlékszik, a lány haja össze volt kötve?

Az idős férfi bólintott.

− Vagyis hát gondolom, sose láttam még leeresztett hajjal. Tudják, nem emlékszem ám mindenkire, de a hölgy elég feltűnő jelenség, ázsiai, de szőke és kék szemű.

Ryū elsőre azt hitte, rosszul hall, azonban a portás másodjára is azt a lányt írta le, aki állandó szerepet kapott gondolatainak színpadán az elmúlt napokban, mióta nem járt otthonában, akták mellett evett, azokon nyugodott feje, amikor elnyomta az álom.

Lassan tért vissza gondolatainak lusta, ám elsöprő erejű áramlatából.

− A helyemen ültem, épp telefonáltam, amikor meghallottam a lány kiáltását. Kinéztem, de már csak azt láttam, ahogy a tanársegéd teste rángva a padlóra rogy. A kisasszony kiütötte egy sokkolóval. Rögtön odarohantam. A lány elmondta, hogy rosszul lett, ezért kijött az óráról − mesélte a portás. − Alighogy kilépett…

Míg kollégája figyelmesen jegyzetelt, addig Ryū előtt megelevenedett az egész jelenet.

Az ajtó nem záródik be a lány mögött, a vékony, hórihorgas, beesett arcú tanársegéd követi. Két lépéssel mögötte terem, megragadja a tarkójánál kontyba kötött haját. A lány felkiált, a fájdalommal nem törődve megpördül, ekkor tépi ki a fickó a hajgumit és jó néhány szál haját. Megpördül és a férfi nyakához nyomja a sokkolót.

− Azt mondta, mindjárt visszajön, csak ki kell mennie a mosdóba – fejezte be vallomását a férfi.

Közben magához tért a tanársegéd, aki azt állította, az utolsó dolog, amire emlékszik, hogy elindul a professzor társaságában az előadóba. Ryū érezte, igazat mond, ahogy azt is tudta, a lány nincs a mosdóban és nem fog ide visszajönni.

Kiya aznap a szokásosnál korábban, kissé feldúltan érkezett meg a kiadóba. Elég nagy nyüzsgés volt, így azonnal elhívtam ebédelni, hogy nyugodtan beszélhessünk.

− Úgy fest, a kerüljem el a metrót javaslat megbukott – közölte, amint helyet foglaltunk. – A fickó rám szállt. Ma már az egyetemen is megjelent, megszállta a tanársegédet, legalábbis azt hiszem.

− Valószínűleg erről van szó, ezért néz ki mindig másképpen. Viszont pusztán annyiból, hogy piros szeme van, még én se tudom megállapítani, pontosan kivel állunk szemben – feleltem két falat közt.

Keiko oda nem illően elnevette magát.

− Bocsánat, csak nehéz nem nevetni azon, hogy úgy nézel ki, mint egy hörcsög – adott magyarázatot.

Én és a rossz szokásaim, ha valami nagyon foglalkoztat, tényleg csak tömöm magamba a falatokat, míg pofazacskókat nem növesztek. Akkor azonban volt ennek előnye is, Kiya feszült vonásai elsimultak. Csak az után szólalt meg újra, hogy végzett az ebédjével.

− Talán van valami, amin elindulhatunk. Eleinte nem tudtam hova tenni, hogy a pasas mindig az újholdat emlegeti, de aztán rájöttem, ez egy név, méghozzá az én démonom neve, hisz ő az, akit akar.

Aznap már képtelen voltam dolgozni, ültem a gép előtt és lázasan próbáltam nyomára akadni az emléknek, amelyben feltűnt a Shingetsu név. Mélyre kellett merülnöm érte; olyan mélyre, hogy amikor végre kezeim között éreztem, már elviselhetetlen nyomás nehezedett rám. Tudatom apró szilánkokra robbant.

Órákkal később zihálva riadtam fel, jól ráijesztve az egyik kollégára, aki csak meg akarta kérdezni, meddig maradok és bezárom-e az irodát. Kérdésemre, hogy hol van Keiko, azt válaszolta, már elment, a munkát az asztalomra tette, amikor hiába próbált felrázni.

A papírhalom között találtam egy cetlit, rajta egy telefonszámmal, azonnal tárcsáztam. Csupán a hangposta szokásos női hangja válaszolt néma könyörgésemre mindahányszor. Ingerülten csaptam le az asztalra, hatalmába kerített a félelem, mert már tudtam, ki az, akivel Kiya összeakadt.