Ki ez a lány? – Ryū elméjét egész nap ez a kérdés töltötte ki. A kollégája kérdése, aki furcsállotta, hogy biztosra vette, Ezakiya Keiko nem fog visszatérni, sem feljelentést tenni. Tudta ezeket, ám azt, hogy mégis kicsoda, legfőképp micsoda valójában a 21 éves, félig japán, félig abszurdiai, Ezakiya Keiko nevet viselő nőnemű lény, arról fogalma sem volt. De szíve mélyéből vágyott rá, hogy megtudja. Úgy érezte, muszáj, hogy ennek így kell lennie.

Tudta, de még mennyire, hogy tudta, milyen logikátlan, milyen ésszerűtlen és milyen veszélyes vizekre evezett, az örvénynek azonban lehetetlenség ellenállni. Nem volt konkrét bizonyítéka rá, hogy a lány az, aki felvette a harcot az ismeretlen tettesekkel, mégis mára tényként kezelte.

Az után az éjjel után, amikor a lány lakótársánál járt, eldöntötte, akkor is megfejti a rejtvényt, ha ezzel mindent, de mindent kockára tesz, legyen bármilyen kevés is az, amije van.

Újra elővette a terroristának címzett egyének anyagát, valamint azt a három ügyet, melyben Ezakiya Keiko szerepelt. Annyiszor, de annyiszor olvasta végig őket, keresve a szálakat, melyekből kibontakozik az igazság képe. Csakhogy az a kép homályos volt, mint egy pocsék fotós műve, amin ugyanakkor a valóság van, és ha elég sokáig nézzük, átdereng e ködön.

A terroristák jellemzője: ember feletti erő és sebesség. Ezakiya Keiko első ügyében ez az átlagos testalkatú lány, akinek saját bevallása szerint semmilyen harci tapasztalata nincs, lerendez hét megtermett, felnőtt férfit. A második és harmadik ügyben ugyan csupán egyetlen ellenfele akadt, akkor is szokatlan gyorsaságról és bátorságról tett tanúságot. Egek! Melyik képzetlen, hétköznapi ember merne akárcsak megmozdulni is egy rászegezett pisztoly előtt? Nem sokan. Honnan ez az erő? Ránézésre csak egy fiatal lány.

Az állítólagos terroristaügyben senki nem tudott leírást adni az elkövető arcáról, pusztán a magassága, vélhető testalkata és a bizarr, torz, rekedtes hangja ismert. Olyasféle hang, amit az utolsó kihallgatáson maga is hallott a lány szájából. A három ügyben viszont a tanúk hihetetlen furcsaságokról számoltak be: éles szemfogak, sötétkék ajkak, „tünde fülek”, fekete kötőhártya, bíbor szemek függőleges pupillával. Talán a régi mesék a megszállottakról nem is annyira irreálisak?

Nem. Mindenki figyelmen kívül hagyta e vallomásrészleteket, a tanúk vagy traumát éltek át, vagy nem igazán számítottak józannak. Különben is ez már őrültség! Ennyiben maradt hát.

Ma, ma aztán megint megingott elhatározásában. Egy nyüzüge, pápaszemes, félénk tanársegéd kiviharzik a lány után és nekiesik? Utána pedig nem emlékszik semmire? Semmi értelme, hazugság, vagy… megszállták, talán éppen az, aki az étteremnél rátámadt.

Még akkor késő este is ez zakatolt agyában, amikor egy másik kollégájától elbúcsúzott és hazaindult. Égető szüksége volt már egy kiadós alvásra, főleg a délutáni megbeszélés után, ahol a nemrég megalakult nyomozócsoport többi tagja úgy beszélt a terroristákról, mintha egy másik valóságot néztek volna. Nyilván, mert úgy is volt, az ő verziójuk az a forgatókönyv, amit előre megrendeltek a politikusok.

Elköszönt hát az utca végén társától, és gyors léptekkel, behúzott nyakkal sietett át az egyre erősebb esőben a bérházig, melyben lakott. Az ajtóig már nem ért el, lövést hallott az épületből, majd üvegszilánkok zúdultak rá.

Shingetsu már megszokta, hogy az emberek jó része enyhén szólva hálátlan, ezúttal azonban tényleg kutyaszorítóba került. Amikor végzett, egy méretes vadászpuskával nézett farkasszemet. A fegyver mögött a ház tulajdonosa, egy középkorú fickó torkaszakadtából üvöltött, hogy ne mozduljon, most elkapta, és szépen elviszik a rendőrök.

Shingetsu vakmerően mégis előrelendült. A fegyver abban a pillanatban eldördült, a golyó súrolta karját, aztán szétvetette mögötte az ablakot. Shingetsu elszédült, zúgott a füle, mire felállt, a férfi ott tornyosult fölötte, dühében erősen belerúgott. A démon még éppen időben reagált, így ahelyett, hogy feje az ablakpárkányon csattant volna, átlendült rajta és zuhanni kezdett. Olyan ismerős érzés volt, már-már meghitt, ahogy teste tehetetlenül engedelmeskedik a gravitációnak.

− Mit csinálsz? Meg fogunk halni! – hallotta Ryū, aki még görnyedten, fejét védve állt az utcán. Kétsége sem volt afelől, kié ez a hang.

A magához térített Shingetsu éppen a nyomozó orra előtt ért földet. Fejéről lecsúszott a kapucni, sála kibomlott.

Ryū elképedve bámult a lényre, aki éppen olyan volt, amilyennek leírták a hiteltelennek minősített tanúk, bár csupán egyetlen pillanatra látta.

Shingetsu is megdöbbent, aztán sarkon fordult.

− Megállni! Rendőrség – harsant a kiáltás Ryū háta mögül, aztán lövés dördült.

A futásnak eredt Shingetsu térde megroggyant, éles fájdalom öntötte el elméjét és a biztos tudat, bármi áron el kell tűnnie.

Ryū abban a pillanatban úgy érezte, valami elsöprő erő őt is megszállta. Felkapta a lány zsebéből kiesett telefont, holott az előbb még észre se vette, zsebre vágta, és kollégájához fordult, aki magyarázkodni kezdett volna. Tudta, hogy azért van itt, mert meghallotta a lövést és az üvegcsörömpölést. Csendes környék ez, volt annyira hangos, hogy az utca végében is felfigyeljen rá. Félbeszakította:

− Utána megyek, te foglalkozz a lakókkal!

− De hát már eltűnt – ellenkezett a másik.

− Talán még elcsípem a környéken – hazudta Ryū és elrohant.

Remélte az eső és az utca mocska eléggé beszennyezi a vérmintát, ami a lány után maradt.

Shingetsu átkozta magát, amiért ilyen gyenge volt. Megint magára hagyta Keikót, és ez alkalommal tette visszafordíthatatlan következményekkel járt. Az a férfi, Hirayama Ryū, már egyébként is a nyomukban volt, már gyanakodott, erre pont ő látta meg arcukat.

A fájdalom észveszejtő volt, annyira, hogy Keiko eltűnt, nem bírta elviselni. A regeneráció most nem indult meg, addig nem is fog, míg a golyó ott van hátulról a térdkalácsába fúródva. El kell jutnia a lakásba és kiszedni még azelőtt, hogy a nyomozó odaérne. Bár még így is gyors volt, gyorsabb, mint egy ember, Shingetsu úgy érezte, csak vánszorog. Egyre lassabban és lassabban követi egyik lépését a másik, egyre többször botlik meg.

Makoto keze remegett, Rin sápadt arcán könnyek gördültek le. Shingetsu a kádban hasalt, arcán izzadtság cseppek gyöngyöztek, reszkető ajkakkal, suttogva könyörgött, szedjék már ki belőle. Rin megmarkolta zseblámpát tartó csuklóját, hogy ne imbolyogjon a fény. Makoto nagy levegőt vett, majd a csipesszel benyúlt a kifeszített sebbe. A démon nyöszörgött. Makoto egyre nyugtalanabb lett, nem találta a golyót. Aztán Shingetsu felkiáltott: Ott!

Makoto ahogy kitapogatta a fémdarabot, kirántotta kezét. Shingetsu felsikoltott, ugyanekkor megcsörrent a lépcsőházajtó telefonja.

− Ő az!

− Ki? – kérdezett vissza Makoto.

− A nyomozó. Meglátott.

Makoto elhűlt, képtelen volt megszólalni. Vele ellentétben Rin némán felállt, holtsápadt arcát elöntötte az elszántság.

− Vigyázz rá! – szólt oda a démonnak, és elindult, hogy szembenézzen Ryūval.

Shingetsu bólintott és kikászálódott a kádból.

− Mennem kell – mondta a sokkos állapotban lévő Makotónak, és kinyitotta az ablakot.

A férfi még mindig nem mozdult.

− Sajnálom. Ígérem, valahogy helyrehozom – folytatta a démon, majd kiugrott a szakadó esőbe.

Az a fiú nyitott ajtót, aki ott volt az étteremnél. Riadt arcán apró mosoly jelent meg.

− Jó estét, nyomozó! – köszöntötte.

− Keiko itthon van? – rohanta le azonnal.

− Sajnálom, még nem ért haza. Történt valami?

Ryū elképedt, ez a fiú! Hihetetlen mennyire jól tud hazudni. Szeme sem rebbent egész végig, minden részletre ügyelt, és úgy adta elő, olyan természetesen, hogy ha nem ennyire megszállott, szó nélkül elhiszi. Elhiszi, hogy a sikoltás valamelyik szomszéd lakásból jött, hogy ettől ijedt meg, hogy a fürdőből kilépő férfi kezén és orra körül a vér a sajátja, elered néha az orra vére.

Amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, a lakáson végigsöpört a huzat, tehát a lány már meglépett. Ryū úgy döntött, belemegy a játékba, távozik. A srácok úgyse mondanának most semmit, talán majd néhány nap múltán, addig meg ott a telefon.

Keiko egy szűk utcában tért magához, mellette egy konténer bűzlött, távolabbról friss kenyér illata csiklandozta orrát. Lábára nézett, farmerjának jobb szára cafatokban tapadt rá, vér sötétlett rajta, de sérülésnek nyoma sem akadt. Ez volt a jó hír, a rossz pedig, amelyért a hírnököt annak idején kivégezték, hogy egyedül maradt és bujkálni kényszerül. De vajon meddig rejtőzhet el a rendőrség elől? Egyáltalán hova mehetne most? A család szóba sem jöhet, sem az egyetemről való egy-két ismerős, sem Kagehiko, túl egyértelműek, túl hamar felfedeznék.

A kenyér illata újból megcsapta. Felállt, hogy körülnézzen, hova is hozta Shingetsu. Amint kibotorkált a sötét utcácskából és meglátta a pékség cégérét, halk köszönömöt rebegett démonának.

Alig egy órával később Kiya végignyúlt Hideyoshi Kisuke pici albérletének kanapéján, és hagyta, hogy elragadja az álom lassúdad sodrása.