Örök téma, érdekes történet, sablonos ábrázolás (igazi sztereotípia-paradicsom), viszont remek kérdéseket ébreszt, ha belegondolunk. Röviden így tudnám összefoglalni ezt a könyvet.

Nézzük csak, miről van szó! A világon új járvány üti fel fejét, melynek hatására az összes nő amint elalszik, furcsa gubót növeszt maga köré és úgy fest, örök álomba merül. Ha valaki leszedi/vágja a gubót róluk, a nők őrültként, brutális kegyetlenséggel meggyilkolják az illetőt, majd visszanövesztik a gubót és tovább alszanak.

Így történik ez a regény helyszínén, Dooling városában is, ahol azonban nem sokkal előtte megjelenik egy első pillantásra nőnek tűnő lény, Evie. A „nő” azzal kezdi pályafutását, hogy hihetetlen erejével megöl két drogot előállító, bűnöző férfit. Ennek köszönhetően sikerül elérnie célját, bekerülni a megye női börtönébe, hogy lebonyolíthassa feladatát.

Miután elterjed, hogy a többi nőtől eltérően ő normálisan alszik és ébred, trófeává válik, akit a férfiak egy része megvédene, míg mások mindenáron meg akarják kaparintani. Természetesen, az indulatok elszabadulnak, és hamar eluralkodik a káosz. Mindeközben az alvó Csipkerózsikáink lelke egy másik világban éli világát. Ez a világ az előző helyük amolyan világvége utáni változata, ahol a nők berendezkednek és harmóniában élnek egy-két kivételtől eltekintve.

Nem titok ezek után, hogy a könyv főtémája a férfiak és a nők, illetve az ő kapcsolatuk. Tükröt állítanak a szerzők elénk, a társadalom elé, felvonultatva az összes uralkodó sztereotípiát, valamint azt a manapság elterjedt nézetet, miszerint jobb hely lenne a világ, ha a nők „uralkodnának.” A férfiak mind erőszakosak, ez, amihez vész esetén nyúlnak, még egy látszólag jó kapcsolatban is uralják, irányítják a nőt. A nők áldozatok, mindig kétszer annyit kell dolgozniuk, csak végső esetben, ritkán folyamodnak erőszakhoz és ez is a férfiak hibája, és leginkább a nők sokkal jobb világot teremtenének, hovatovább könnyebben meglennének, boldogulnának férfiak nélkül, mint fordítva.

Gondolom, most többen helyeselnek, mások elborzadnak, felháborodnak. Mindkét érzetet osztom. Kétségtelen, hogy lenne még min dolgozni az ügyben, hogy az emberek nemüktől függetlenül ugyanolyan megítélés alá essenek, hogy bezáródjon a szakadék a férfiak és nők között. (A nők helyzete országtól, kultúrától függően jobb vagy rosszabb, de ahol a nők helyzetével, megbecsülésével gond van, ott általánosságban több más embercsoport is szenved.)Tagadhatatlan, hogy sok ember (!) lesz áldozata mások kizsákmányolásának, kegyetlenségének. Ugyanakkor ezt a tükröt nézhetjük, sőt nézzük, más szemmel is. Mindaddig, míg ezeket a sztereotípiákat dédelgetjük, nem hagyunk helyet, hogy egy másfajta nézet, kép kibontakozzon. Csak bámuljuk ezt a tükröt és nem vesszük észre mögötte a falra festett nagyobb festményt, nem látjuk meg a nagyobb összefüggéseket, illetve a kérdéseket sem tesszük fel.

A nők mindig a férfiak áldozatai; és a férfiak? Ők ugyan kire/mire hivatkozzanak? Lehet, most ez a kérdés keménynek tűnik, de észre kellene venni, az egymásra mutogatással sokra nem megyünk. Egyáltalán meddig megyünk vissza? Mert ugye ez egy átkozott csapda, amiből nehéz kikerülni. Vagy csak egy nő esetén számít, hogy előtte ő is áldozat volt, azért tette? A bántalmazás, ami ugye nemcsak fizikai lehet, nem ér véget azzal, ha kivesszük a világból az egyik nem összes tagját. Tényleg elhiszi bárki is, hogy ez így működik?

Aztán vannak még kérdések: valóban olyan harmonikus lenne a nők közti viszony, mint itt látjuk? Saját tapasztalatom szerint a nők semmivel sem jobbak ebből a szempontból, mint a férfiak, persze ők nem fegyverrel vagy ököllel mennek egymásnak, vagy ha itt tartunk a férfiaknak, csak mázlijukra a pszichológiai és verbális hadviselést, a manipulációt nem tartják büntetendőnek, nem olyan látványos.

Van még tovább is: A nők által irányított világ/társadalom valóban jobb lenne? Ha fordítva kezdődik a történelem, és a nők lettek volna az uralkodók, a hatalom az ő kezükben jó helyen lett volna, nem nyomták volna el a férfiakat tőlük való félelmükben, illetve hogy fitogtassák erejük, státuszuk? Ennyire biztos, hogy nem lehet a társadalmon változtatni, csak ha kivesszük az egyenletből a férfiakat? Valóban úgy gondoljuk, születik értelmes megoldás úgy, hogy mindig nyernie kell, felülre kell kerülnie az egyik félnek? Mert azt bizony várhatjuk, mint egyszeri ember a sült galambot, hogy a szájába repüljön.

Végezetül, igen, én is sztereotípiát állítottam itt szembe a könyvével, egy kevésbé látványosat, de ez nem számít, mert a lényeg az lenne, hogy ezeket lehámozzuk magunkról, hogy emberként viselkedjünk, éljünk, és így tekintsünk a másikra. Mert a férfi és a nő is ember, és egyén, személyiség, aki soha nem egyenlő a sztereotípiákkal, sőt rendszerint épp eleget szenved tőlük. Nem a másik nemet kell legyőzni, megváltoztatni, hanem megtenni egyénként, amit tudunk és új formát adni a társadalomnak anélkül, hogy a férfit vagy a nőt piedesztálra emelnék. (És például nem beszüntetni, inkább támogatni az ez ügyben sokat számító és fontos genderkutatásokat/tanulmányokat.)

Stephen King – Owen King, Csipkerózsikák, Európa Könyvkiadó, Bp., 2018.

kép: https://europakiado.hu/konyv/csipkerozsikak