Mi van mostanában velem, velünk? Kisasszony és Cseresznye hozzák szokott formájukat, valamin mindig fennakadnak, az utóbbi napokban azon töprengenek (nyavalyognak), hogy miként változtathatnák meg állandó, mindenen és mindentől szorongásukat. Komolyan ki tudnak akasztani, rohadt egyszerű a megoldás, le kellene tojni az egészet nagy ívben. Minek kell non stop olyan dolgokon pörögni, ami… mindegy is!

Mondhatom nagy szívás, amikor tőlük van már csömöröm. Tőlük is. Meg még kis millió embertől, pontosabban a másokhoz való hozzáállásuktól. Elég sok minden összegyűlt már az elmúlt hetekben, de jó fej vagyok, nem akarok mindent itt rátok zúdítani. Egyszerűen össze lehet foglalni, ugyanis a téma majdhogynem lényegtelen, mert minden esetben ugyanaz ömlik elő. A kivagyiság, a hol lehet a másikba belerúgni, a majd én megmondom mindenkinek mi az élet, hogyan kell élni, a türelmetlenség, a másiknak keresztbetevés, az már mindegy is, hogy ettől neki nem lesz jobb, de csak azért is. Nem sorolom tovább… csak annyit áruljon már el valaki, van olyan hely, ahol nem ez a többség, ahol nem ez jön folyton szembe úton-útfélen? Szóval, igen, most megcsömörlöttem cseppet, de sebaj, akad nekem más dolgom is.

Újra jön a tavasz, tehát folytatódik a lakásszépítő programom, ablakcsere, tapéta le meg minden, ami ezzel jár. Ugye, mivel még mindig nem nyertem a lottón, ezért évente egy szobában cserélünk ablakot, nem szeretnénk ugyanis az összes félretett pénzünket felélni, mert ki tudja. Ha nem akarunk hitelt felvenni, már pedig nagyon nem szeretnénk, akkor csak csínján lehet ilyen nagyobb projektekbe vágni. És közben az a szomorú, hogy még így is majdnem gazdagnak számítunk sokakhoz, nagyon sokakhoz képest. Őszintén valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek ilyen frusztráltak, idegesek, legalábbis saját tapasztalatom alapján sokat lendít az ember általános hangulatán, ha nem kell azon rettegni, vajon minden számlámat ki tudom fizetni, vajon ha valami bedöglik, ki tudom cserélni, megjavíttatni stb., ha lassabban is, de tudok egyről a kettőre jutni…

Részben az anyagiak miatt csinálom én a tapétalenyúzás, glettelés, falfestés csomagot. Másrészt, ha hiszitek, ha nem, szeretek hasonló dolgokkal kikapcsolni. Ez most nyilván hülyén hangzik így elsőre, de időnként az írás mellett kell valami teljesen más, amit az ember csak csinál, nem kell közben gondolkodni. Oké, meg talán nem teljesen vagyok százas, de valamiért szeretem részben (villanyt, gázt persze nem szerelek) én csinosítgatni az otthonunk. Festeni imádok, én festettem le az új lambériát, jó néhány régi, ütött kopott bútorunkat formába hoztam. Az már más kérdés, hogy a konyhabútorunk alsó részét már a macska leamortizálta. Ablakot csak azért nem festettem, mert azok még a harminc-negyven éve berakottak lehetnek, és egyértelműen cserére szorultak/szorulnak. Az újat meg már nem fogom, mivel műanyag. Természetesen, több mint valószínű, ha ezt mindennap nyolc-tíz-tizenkét órában kellene csinálnom, hamar megutálnám. Azért valljuk be, a több évtizedes tapéta leszedése egy idő után megöli a zen hangulatot.

Lusta vagyok, úgyhogy most elégedjetek meg ennyivel, ígérem, legközelebbre igyekszem kiheverni tél végi/tavasz eleji életuntságom, sorry.