A mesében a királyné örökké arról faggatja a varázstükröt, ki a legszebb a vidéken. Ha az én kérdésemet kell feltenni, azt mondom: hol a hely számomra? Nem a fizikai, materiális hely, van lakhelyem, van lakcímkártyám. Az a hely, a közösség, ahová tartozunk, a szellemi, érzelmi otthon, haza. Választ azonban semmi sem ad, minden tükörben csak magamat látom viszont.

Ma már talán kijelenthetem, nem is várok mást, tudom a választ, még ha néha szeretném is letagadni, megmásítani, ahogy a királynő tette, amikor a tükör egyszer csak nem őt mutatta. Vannak dolgok, amelyek akkor is léteznek, akkor is megtörténnek, ha mi vért izzadva kapálódzunk és küszködünk, hogy megváltoztassuk. A királynő nem képes megölni Hófehérkét, de ha meg is tenné, nem változna semmi, csak máshogy hívnák a lányt, aki szebb nála.

Voltam árva a családban, aki kilóg a falusi általános iskolában, aki nem ide illik, pedig ide született a faluba, a fekete bárány, aki nem illeszkedik be, a városi, felkapott, vallásos gimnáziumban, az ember, aki „nem lelé honját a hazában”.

Sokáig reméltem, hogy igen, ez épp nem az a hely, de a következő más lesz. Mert hát az ember nem választhatja meg a családját, nem ő dönti el hová születik, később mégis megtalálhatja azt a közeget, ahol otthonra lel végül. Vagy nem. Ám ez valahogy ritkán, legalábbis jóval később merül fel az emberben, minthogy elkezd benne a valahova tartozás vágya munkálkodni.

Csak rója az utakat, tetszik is neki meg nem is, nézi az arcokat, azok ismerősek, mégis idegenek. Néhány helyen előbb, máshol később, ráébred, itt mégsem terem számára hely. Akkor ismét útra kel, vagy ennek ellenére is marad, mert már belefáradt a vándorlétbe, mert valahol mégiscsak le kell telepedni, akkor is, ha a hontalanság érzése ott motoszkál lelke avarjában, el is lehet azt temetni.

Velem is újra és újra ez történt. Be-betértem különböző helyekre, csakhogy aztán azzal szembesüljek, az, ami itt van, elsőre talán otthonosnak tetszett, de hirtelen vagy szép lassan idegenné vált. Sokat töprengtem ennek okán. Miért van ez? Miért derül ki mindenről, hogy nem az otthonom? Ha nem találtam a helyem a faluban, miért nem jó a város? Ha nem leltem igazi társakra az általános iskola közegében, nem kellett volna rájuk lelnem az annak ellentét megvalósító gimnáziumban? Esetleg a hiba én magam vagyok. Én nem tudok megülni a sejhajomon, én vagyok az, aki képtelen választani.

Hosszú idő telt el mire felderengett előttem egy másik válasz: talán egyszerűen csak egy vándor vagyok, aki ha tartozik is bármihez, maximum az úthoz. Bizonyos értelemben talán a többi vándorhoz, ugyanakkor furcsa népség vagyunk. Ha találkozunk, biccentünk a másiknak, néha egy darabig útitársak leszünk, aztán elválunk. Közös bennünk az érzés, amikor elnézzük azokat, akik meglelték helyüket, letelepedtek, kicsit elfacsarodik a szívünk. Minél idősebbek vagyunk, annál rövidebb időre, mert tudjuk, nekünk az úton a helyünk, csak ott csitul el nyughatatlan lelkünk. De az utunk előbb-utóbb mindig elágazik, és más-más irányba visz minket.

A tükörből az én képem néz vissza rám, egy vándoré, akinek az otthona, ha van, benne van. Az elméjében őrzi, emlékként az útról és a helyekről és emberekről, mementója, összefoglalója mindazon dolgoknak, melyek számára az otthont, a meghittséget jelentik, de sohasem egyenlők egyik hellyel vagy közösséggel sem. Részletek csupán, melyből egy új kép épül.

kép: https://www.marthaurion.com/blog/2019/02/20/grimms-notes-animation-episode-6/