Ama és Rin kompatibilisnek bizonyultak, Daiki mégis úgy vélte, jobb, ha minél kevesebb időt töltenek egy testben. Félő volt, hogy az ő esetükben lehetetlen az a fajta szimbiózis, mely Kiya és Shingetsu esetén működött, legalábbis minden erre mutatott, így viszont nem tudhattuk, elég lesz-e időkorlátjuk a „randevú” idejére. Továbbá ott volt Makoto idegenkedése. Szinte alig láttuk, amikor igen, akkor is csak a belőle áradó néma kétséget, rosszallást, frusztrációt éreztük. Aztán ott volt még a gyanús időpont és helyszín is.

Ennek kiderítésén javarészt Ryū és Keiko dolgozott, Kouta segítségével.

− Az időpont könnyű, a napot tudjuk már, a rejtvény alapján valamikor hajnali negyed és fél egy között.

− Ez elég hülye időpont – vetette közbe Kouta.

Kiya megmagyarázta:

− A fecnin ez van: amikor a hold fele útját megtette. Az aznapra kiírt holdkelte és holdnyugta alapján ez…

− Oké-oké, értem, azt már nem, minek kell ide az én tudásom.

Hirayama vette át a szót.

− A helyszín miatt. Annyit sikerült kisilabizálnunk, hogy valamelyik pláza lesz…

− És ennyiből találjam ki melyik?

− Megvárnád, amíg befejezem?

Ryū morcos képe olyan vicces volt, Keiko alig bírta visszafojtani nevetését. Kouta feltette két kezét megadása jeléül.

− Van néhány támpontunk.

Ennek ellenére egyetlen helyet sem találtak, melyre mind érvényes lett volna. Kettő volt, amire az utolsó pont kivételével minden illett.

− Biztos vagy te ebben? Fénylő szomorúfűz levelei alatt… Ennek valahogy semmi értelme.

− Igen, biztos vagyok benne – felelt a lány Ryū kételyeire.

Nem csodálta, hogy a férfi elbizonytalanodott. A netes képeket végigböngészve egyik helyen sem volt semmi, ami akár egy kicsit is emlékeztetne e leírásra. Az első helyen lejárták a lábukat, míg mindent leellenőriztek, így leültek a második hely alsó szintjén ebédelni.

Még el sem döntötték, mit egyenek, amikor furcsa mozgolódásra lettek figyelmesek. A látogatók többsége az épület távolabbi része felé vonult. Mivel nem lelték okát e felbolydulásnak, ők is csatlakoztak.

Ahogy elhagyták a folyosó közepén hatalmas gombaként virító üzletet, és meglátták a tömegek csodálatának tárgyát, elállt a lélegzetük. Éppen helyére került az óriási épület mennyezetéről lecsüngő méretes csillár, mely olyan volt, akár egy fűzfa lombja, és minden egyes levele világított. Hirayama mindjárt le is fotózta, és elküldte Koutának, hogy derítse ki, mi ez, ki rendelte, miért.

Már az ebédjük vége felé jártak, amikor Kouta hívta őket, köszönni is elfelejtett nagy sietségében, hogy megossza szenzációs információit.

− El nem hiszed! A csillárt egy újonnan nyíló étteremhez rakták fel, melynek tulajdonosa nem más, mint minielnökünk lánya. A megnyitó ráadásul a mi kis találkozónk másnapján lesz, amelyre a pletykák szerint sok „hírneves” ember is hivatalos.

Miután Kouta elbúcsúzott, Keiko és Ryū egyszerre fogalmazták meg gyanújukat:

− Nem tetszik ez nekem.

Mindeközben Makoto, aki kért egy szabadnapot e hétfőre, céltalanul kerekezett a városban. Maga sem tudta, mit remél ettől, vagyis dehogynem, csak épp ostobaság volt. Azt remélte, bárhogyan is hangozzék, hogy kap valamiféle jelet, hogy a világ, a sors meghozza helyette a döntést, melyet már lassan egy hete halogat.

Kiya vajon gondolkodott, tépelődött? Ő döntött egyáltalán, vagy csak az események sodrásának engedett?

Olyan egyértelmű lenne, hogy vállalja, nem? Hiszen nemcsak legjobb barátja, de szerelme is kockára teszi életét, hogy másokat megmentsen. Ő mégsem mondott azonnal igent, mert fél. Az óta a márciusi éjjel óta, amikor farkasszemet nézett a rászegezett fegyverrel, biztos volt benne, soha többé nem akar ilyen helyzetbe kerülni. Akkor sem, ha éppen a két legfontosabb embernek lenne szüksége rá?

Kerülte őket és hallgatott, bár legszívesebben kiabált volna, hogy ne tegyék ezt. Nem szólt, nem követelhette, hogy adják fel döntésüket. Megkérdezte volna, gondoltak rá, amikor úgy határoztak, ahogy? Ha valaki saját életéről dönt, mennyiben kötelessége másokra is gondolni?

Nem akart dönteni, mert nem létezett jó döntés, nem talált olyan opciót, amely minden vágyát magába foglalná, és minden félelmétől megszabadítaná.

Észre sem vette, hogy már órák óta teker, a belőle kiáramló feszültség hajtotta, ám elérte határait. Felugratott a járdára és leszállt. Megrökönyödve állt az egyetemi épület előtt, ahol ő és Kiya először találkoztak.

Két éve egy ködös, nyálkás novemberi délelőttön úgy döntött, kihasználja szabadnapját és meglepi párját, aki a mesterkurzusához vett fel itt néhány órát. Aztán ő volt az, akit meglepetés ért. A férfi, akivel ő hosszú távon tervezett, akit teljes szívéből szeretett, éppen egy lánnyal volt elfoglalva, sőt amikor odalépett hozzájuk, úgy tett, mint aki nem is ismeri.

Improvizált valami nagyon hülye kérdést, amire kínos mosoly és szabadkozás volt a válasz és eltűnt a folyosó végén. Mérhetetlenül csalódott volt és nem értette. Amint kiért látókörükből, csak állt egy helyben és bámulta a padló szürke-bézs járólapjait, mintha azokból kiolvashatná a válaszokat. A férfi két perccel később megjelent, érzelemmentes hangon leszögezte, sajnálja, de gondolnia kell a jövőjére, amibe nem fér bele mássága, aztán elsétált.

Makoto elindult a lépcsők felé, azon gondolkodott, mégis mikor akarta ezt vele közölni? Annyira belefeledkezett mardosó kérdései szemlézésébe, nem észlelte, hogy remegő kezekkel áll a lépcső egyik ablaka előtt, úgy méregetve, mint egy bokszoló az ellenfelét.

− Szerintem találj ki valami mást!

A másik ablak széles párkányán ült egy lány, ő szólt hozzá.

– Az ablakot ki kell fizetned, a fal meg túl kemény, csak te sérülnél – folytatta. – Abból meg azt hiszem, már kijutott neked.

− Hallottad?

− Lemerült az mp3, a fülem meg nem tudom becsukni.

Makoto hálás volt Keikónak, jól esett valakivel beszélgetnie. Még jó háromnegyed órát vele maradt, majd a lány közölte, ideje bemennie a következő előadására.

Ahogy két évvel később ugyanott állt, azon a lépcsőn, a kihaltnak tetsző épületben (éppen előadások voltak), az ablakkal szemben, mely egy másik falra néz, feltűnt neki valami furcsa vibrálás az üveg előtt. Először azt hitte, érzékcsalódás, ám nemhogy nem foszlott szét, egyre erősebb lett, mígnem egy szellemszerűség alakja bontakozott ki előtte. Sejtette, ki lenne ő.

A múlt filmje tovább pörgött.

Amikor Makoto és Kiya leértek a földszintre, megpillantotta a férfit a hosszú folyosó másik végében. Feléjük tartott, de lekötötte az egyik barátja. Ahogy elhaladtak mellettük, hirtelen ötlettől vezérelve kézen fogta Keikót, magához húzta és megcsókolta, remélve, hogy a lány nem törli képen azonnal. Nem tette, de kérdőn nézett rá.

− Azt mondtad, találjak ki valami mást – magyarázta Makoto.

Kiya nevetett, nem vette komolyan.

− Jogos. Most már jobb?

A fiú erre határozottan bólintott.

Csak állt és meredten figyelte Aishout. Döntött; ám mielőtt kimondhatta volna: gyere velem, a kóbor lélek eltűnt, majd a fejében szólalt meg: menjünk.

Makoto hangosan is elismételte, mintegy varázsigét, mely szentesíti döntését.

− Menjünk!