Bár a füst csípte Rin szemét, s Ama is érezte fájdalmát, kitartóan fürkészte a szürkészöld gomolygást Fukushū fekete alakját, parázsló körvonalait kutatva. Ahogy eredménytelenül peregtek a másodpercek, kezdte eluralni őket a kétség, mi lesz, ha nem tudják megállítani, ha végezniük kell vele? Ez az, amit mindketten el akartak kerülni.

Ekkor szemük sarkából, könnyük fátyolán át, megpillantották árnyát, amint jobb oldalukon próbál elosonni. Ama villámgyorsan elé került. Fukushū könnyedén ellökte őket. Nem adták fel, a ködből kijutva utolérték, újból előtte termettek. Fukushū kardja Ama yarijának feszült.

Nekünk, elsőként Koutának, csak annyi tűnt föl, hogy nem mozdulnak, mintha kimerevedett volna a felvétel. Ryū kérdőre is vonta, ám ő azt felelte, a kamerával minden rendben.

Nem tudhattuk, Fukushū és Rin attól dermedt szoborrá, ami látomásként megjelent előttük, ahogy fegyvereik egymáshoz értek. Talán mindketten annyira vágytak arra, hogy a másik megértse és átengedje őket, akaratuk szavak nélkül manifesztálódott.  Fukushū Ama emlékét látta arról a napról, amikor életében először s utoljára gyilkolt, bosszúból. Ama – és vele Rin – Toriku és fia egy beszélgetésének lett tanúja.

Fukushū egy folyó partján üldögélt Torikuval.

− Apa?

− Tessék, Yūya.

− Miért olyan fontos neked ez a Yume? Úgy értem, az apját, a bátyádat szó nélkül megöletted, ő miért kell élve?

Toriku zavarodottnak tűnt, mint aki azt sem tudja, miről beszélnek neki. Yūya utálta ezt a háborút, a császárt, aki miatt apja úgy egy éve feladta régi életüket, aki miatt megváltozott. Néha még rá is úgy nézett, mintha nem ismerné fel. Aztán általában, ahogy most is, rövid időre kitisztult tekintete, s újra a régi volt.

− Yume a nővéred, az én lányom.

Yūya megdöbbent, már épp szólni akart, amikor apja folytatta:

− Nincs első nevem, mert a mindenkori vezér testvéreit megfosztják ettől, hogy ne ismétlődhessen meg az a testvérviszály, melynek kis híján áldozatává lett egykori királyunk. De ezt te is tudod. Ennek ellenére, ha a vezérnek nem akar utóda születni, testvére helyettesítheti a nemes cél érdekében.

Yūya értette is meg nem is.

- Akkor most mi féltestvérek vagyunk?

- Nem. Rika és én még évekig találkozgattunk titokban. Bár mindenféle praktikát bevetettünk, megfogantál. Shingen ezután üldözött el. Amikor édesanyád megszült, a bába és ő is azt hazudták, halva születtél. Egy jó barátom hozott el nekem.

Ennyit mondott Toriku, majd visszasüppedt abba az állapotba, ahol lehetetlen volt elérni.

Ama annyira megrendült a hallottaktól, annyiféle érzelem, gondolat kavargott benne, későn vette észre, Fukushū kiszabadult. Mégis összekapták magukat annyira, hogy még idejében elgáncsolják a yari nyelével, amint el akart rohanni mellettük.

Fukushū felállt és szembefordult velük, testét behálózó, parázsló erei lángra kaptak. Rin megértette, nem sikerült elérni céljukat, ám megmakacsolta magát, nem volt hajlandó feladni. Ama nem örült sebtében megfogalmazódó tervének, de nem állta útját, hagyta, hogy a fiú vegye át az irányítást.

− Mi a szent szart művel ez? – kiáltott fel Kouta hirtelen.

Rögtön odakaptam a tekintetem. Rin eldobta a yarit és egyik kezét feltartva közeledett a továbbra is készenlétben álló Fukushūhoz.

− Kommunikálni akar vele.

Mire kimondtam válaszom, Fukushū leeresztette kardját, ő is megértette. Egyik kezét Rin tenyeréhez simította, homlokát a maszkhoz érintette.

Rin nagyon koncentrált, de így sem tudta, sikerül-e valóban úgy használnia ezt a kommunikációt, hogy érthető legyen. Megmutatta mindazokat a dolgokat, melyeket Keiko mesélt Yuméról: hogy felmerült benne, ő menjen el Torikuhoz; hogyan beszélték le róla; a jeleket, melyeket Yume Kiyoru holttestén lelt; haragját és kétségét Toriku megölésekor. Igyekezett átadni, amit Shimohimétől hallott, hogy Torikut megbűvölték, és saját érzéseit: hogy nem akarja megölni, hogy mennyire fontos neki Kei-chan s mivel most eggyek, Shingetsu is.

Nem tudta, Fukushū érti-e, egyáltalán figyel-e rá? Úgy érezte, mindent elmondott, mégsem érkezett válasz. Aztán recsegést, ropogást hallott, és már nem érezte Fukushūt. Riadtan nyitotta ki szemét, még látta, ahogy teste darabokban a padlóra omlik, pernyévé válik és szétfoszlik. A vengadortest burka alól előtűnt Yūya szelleme. Ama szólalt meg fejében:

− Rendben lesztek, feladta bosszúját. Én megbűnhődtem, kiegyenlítettem számlám, már békében nyugodhatok.

Rin semmit sem érzett, csak a hirtelen támadt csend és űr emlékeztette az eltávozott Amára. Társai keresésére indult, Yūya lelke némán követte.

Oshiego kezdett kifogyni a fegyverekből, már csak kardja és Shingetsu furcsa íjja maradt nála, egyetlen tárral. Daiki még egy kis időt kért tőle, az előbb már látta egy röpke pillanatra Shimohime szívét, ám csupán egyetlen esélyük van. Muszáj megbizonyosodnia róla, valóban ott lapul jobb combjának felsőharmadában.

− Legyen, kapsz még öt alkalmat – bólintott rá Oshiego, s máris előbújt fedezékéből.

Aishou hiába volt életében képzettebb Onihiménél, hiába kényszerítette most is szinte állandó védekezésre, képtelen volt felfedezni szívét. Jobb híján – Makoto tanácsára – azzal próbálkozott, hogy különböző testtájait megsebesítve, kizárja azokat. Makoto azzal viszont nem számolt, mit fog előidézni Aishouban az, hogy egy érzékelen szörnyet lát az egykori Ame helyett, aki mégcsak nem is emlékszik rá.

Aishou egyre kevésbé igyekezett meglelni a szívet, egyre lankadt támadásainak intenzitása, egyre inkább hitte, ennek a torz valaminek előtte semmi köze Améhez, egyre gyengült kapcsolata Makotóval. Ha ez az alak, ez a visszataszító energia, amit Ame maga után hagyott, ez lelkének lényege, akkor az a lány, akivel ő szerelembe esett, soha nem létezett, akkor az egésznek semmi értelme.

Makoto megérezte, hogy Aishou el akarja vágni a kapcsolatot, így kétségbeesésében beszélni kezdett Onihiméhez. A második szónál elakadt, igazából nem tudta, mit mondhatna neki. Ez a nő már rég túl volt azon a ponton, ahol még bármilyen érvekkel meg lehetett volna győzni, csak egy holttestbe csomagolt tömény gyűlölettel kitömött bábú volt. Ez végképp meggyőzte Aishout arról, jobb, ha távozik, vele együtt nyoma veszett kardjának is.

Onihime könnyűszerrel beszorította Makotót egy oszlophoz, majd nekilökte a korlátnak. A férfi kitekeredve, minden erejét megfeszítve próbálta feltartóztatni a hulladémon kezét, melyben a kard úgy függött felette, akár egy guillotine. Aztán gondolt egyet, keze elernyedt, félrerántotta fejét a lesújtó kard útjából, és kicsusszant szorongatott helyzetéből.

Mindhárman odakaptuk fejünket a második kamera képére, amikor Daiki alakja immár nem elmosódott foltként tűnt fel, majd el. Tudtuk mit jelent, hogy előbújt, és lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni.

Shimohime azt hitte, nyert. Diadalittas mosollyal figyelte, ahogy Oshiego dülöngélve előlép rejtekhelyéről és felsétál az emelet két oldalát összekötő folyosóra. Jobb karja bénán lógott teste mellett, baljában erőtlenül tartotta kardját. Egyik fegyvere célba ért hát, mérge hatni kezdett, már nincs mitől tartania.

Komótosan odaballagott Oshiego elé. Az persze megpróbálta a baljában pihenő karddal megsebezni, ejtett is egy mélyebb vágást jobb alkarján. Ettől ő még keményen megragadta azt a kezet, mire a kard kiesett belőle.

Ugyanabban a minutumban Shimohime érezte, ahogy forróság önti el jobb combját. Elkerekedett szemmel nézett le az Oshiego bénának hitt kezében feszülő íjra, a szívét őrző lábából meredő nyíl narancsvégű tollaira. Aztán felemelte tekintetét, gyűrött arccal elvigyorodott és annyit mondott:

− Három perced maradt.

Legnagyobb megelégedésére még látta az Oshiego sárga szemeiben tükröződő felismerést, amint rájött, mi volt az az apró szúrás, amit az előbb bal csuklóján érzett, a halálos ítélete.

Eltaszította magától Shimohime holttestét, rögvest a többieket kereste tekintete. Három perc, ennyi maradt neki az életből, ennyi ideje van, hogy még segíthessen.