− A félelem pedig, ami megbénít, az én kezemben van.

Ahogy meghallom Kaiga szavait, tudom, fogalmam sincs honnan, egyszerűen tudom, az ő kezében van a gomb. A bomba, amely fokozza az emberekre gyakorolt hatalmát, ott fészkel fent a csillárban. Felnézek.

A robbanás éktelen hangja megsüketít, legalábbis így vélem, mert olyan hirtelen lesz síri csönd. A csillár helyett a csillagokkal teli égbolt szakad rám, lehulló fényük dárdái egyenesen felém tartanak. Olyan sok van belőlük, egész látóteremet betölti a kékezüst ragyogás, aztán lassan visszahúzódik, elhalványul. Már csak a termen kívül látom, ahogy a sötét ég háttere előtt időről időre útnak indulnak.

Ez a terem, ahová kerültem, akár egy félig befejezett rajz, egy kétdimenziós világ vázlata, mely csak egy területen kidolgozott, a többi fehérségbe veszik. Két oldalt, egy darabon oszlopok sorakoznak, boltíveik ablakként nyílnak a hullócsillagok világára. Az oszlopokról nem tudom eldönteni, üvegből vannak vagy csupán a kék árnyalatok játékának illúziója téveszt meg. Ezüst, különböző színben pompázó erezetű indák fonódnak rájuk, mintha lassan mozognának is. A mennyezett, akárcsak a terem két vége, hiányzik, azt elfelejtették életre hívni. A padló tiszta, kék víz szőnyege, ezüstös a lágyan fodrozódó hullámok taraja.

Látom a padlón elnyúlt Daiki testét, mellette egy másikat, akiben felismerem Oshiegót, arrébb Makoto szobrát. Ott vagyok én is, közvetlenül mellettem Shingetsu derengő szelleme, aki épp úgy néz fel a fehér, üres lapra, ahogy én. Távolabb Rint pillantom meg, meggyvörös szemeibe könny fagyott, mögötte egy Oshiegóékhoz hasonló lélek; vonásai, azúrkék szemei, rövid, ében és tengerkék tincsei az egykori Fuyunotsuki Yumét idézik.

Aztán a pillanatképpé fagyott rajz magába ránt és megelevenedik. Már a saját testemben vagyok. Az első gondolatom Daiki, két lépést sem teszek meg felé, felül. Döbbenten, hitetlenkedve tapogatja mellkasát, hasfalát, majd bal csuklóját veszi szemügyre. Nem érti, ahogy én sem, de ugyanaz a megkönnyebbülés önt el mindkettőnket, majd gyorsan el is szivárog, mint az aszály utáni első eső a szomjas föld mélyébe.

Tekintetünk szinte egyszerre leli meg Oshiegót. Shingetsu már ott térdel mellette, ujjai a fiú kezére kulcsolódnak, másik kezével a méregtől verejtékes arcot simogatja. Nem tudunk megszólalni, Oshiego sárga démon szemei üvegesen merednek a hiányzó égboltra. Shingetsu odanyúl, lezárja őket, majd csókot ad az egyre áttetszőbb homlokára, közben hangtalanul peregnek könnyei. Egész addig fogja kezét, míg végérvényesen el nem tűnik.

Bár ütemesen lüktet a fájdalom combomban és felkaromban, ez az érzés eltörpül a metsző, vért fakasztó üresség mellett, mely Shingetsuból árad, s ami bennem van most, hogy ő oly hosszúnak rémlő idő után kiszakadt belőlem. Ahogy Oshiego az ő része volt, úgy ő az enyém.

− Remélem, most már elégedett vagy, és egyszer s mindenkorra végeztél – sziszegi Makoto.

Megrökönyödve olvasom le róla a gyűlöletet és a végtelen undort, amivel Shingetsura néz.

− Neked meg mi bajod van? – kérdem halkan.

− Nehogy azt mondd, te nem látod! Ez a nő egy métely!

Tovább is van még, de nem állhatom meg, hogy közbe ne vágjak:

− Hogy te micsoda szavakat ismersz!

Ösztönösen jön belőlem a gúny, ő hívja elő, sőt várja, meg sem lepődik; reakciómmal őt igazolom, s ezt nem titkolja.

− Látod? Mindent lerombol. Hisz nem erről szólt az egész története? Az élet helyett a halált választotta, és nemcsak magának. Mindenki mást is magával sodor. Nézd már meg, mit művelt Daikiékkal, vagy velem!

Képtelen vagyok megszólalni, túl sok mindent akarnék mondani.

− Velem aztán semmit se művelt – felel Daiki. – Ami azt illeti, Oshiegóval sem. Mi döntöttünk. Teszem hozzá, ha Kaiga nem döf keresztül minket, akkor is meghaltunk volna, Shimohime megmérgezett, mielőtt rálőttünk. Egyébként most nekem is bűnösnek kellene éreznem magam, mert Oshiego magára vállalta a halálos sérüléseim?

Shingetsu hevesen megrázza fejét az utolsó mondatra.

− Ne tedd! Pontosan tudta, mit csinál. Hozott egy döntést, ahogy itt mindenki.

Feláll és Makotóra emeli tekintetét.

− Tudom, úgy érezted, meg kell tenned, de megmondtuk, hogy tiéd a döntés. Arról vajon ki tehet, hogy azért vállaltad, mert nem akadályozhattad meg Rin és Kiya döntését?

Makoto dühösen visszhangozza utolsó szavát.

− Döntését?

Shingetsu zavartalanul folytatja.

− Tudom, hogy fájdalmas dönteni és elviselni a következményeit, hogy ennél már csak az fájdalmasabb, amikor megérted, mások szabadsága hatással van a tiedre, az ő döntéseik keresztezik a tieid…

Makoto nem bírja hallgatni.

− Mégis miről beszélsz? Hol lett volna Kiya szabad, amikor te önkényesen kisajátítottad?

Shingetsu azonban már nem figyel rá, elrévedő tekintete hamarosan felfedezi Yūyát, felé indul.

Közben én válaszra nyitom a szám, ám mielőtt bármit mondanék, megjelenik a kami, pontosabban megmutatja magát. Hátraveti köpenye csuklyáját, és láthatóvá válik. Felismerem mind a ruhadarabot, mind viselőjét. A köpenyt, melyet Yume kapott örökül, és a kamit, kagylószürke, huncutul csillogó szemét. Matt fekete haja felidézi bennem Kurohebi emlékét.

Az eddig hallgatag Rin rögvest „letámadja”.

− Tudja, hol vagyunk?

A kami felé fordul, bólint.

− Ez egy köztes tér. Kénytelenek voltunk ide menekíteni titeket, de ne aggódj, vissza fogtok térni.

Makotónak is felel:

−  1. Nem sajátította ki a barátod, én kötöttem őket össze egy kis segítséggel. 2. – itt újabb ujját emeli fel – Kiyának nem volt kötelező végigcsinálnia semmit. 3. – gondolkodik egy ideig, ráncolja homlokát, aztán legyint és elvigyorodik. – Nos, azt most elfelejtettem.

Makoto szemeit forgatva hátat fordít mindenkinek, ez a véleménye.

Megfeledkezem róla, vele kapcsolatos kérdéseim és érzelmeim háttérbe szorulnak, ahogy az együtt töltött időnk alatt kialakult, láthatatlan köldökzsinóron keresztül részesülök Shingetsu és Yūya megrendítő találkozásában.

Shingetsut elképeszti Yūya megbocsátása, története mélyen felkavarja. Újult erővel rohanja meg a bűntudat, a döntések miatti kétely, harag, amiért Toriku őt nem vitte magával, megvetés anyjával szemben, aki nemcsak nem védte meg, de Shingen cinkostársaként segített neki. Felbukkan benne a megértés is, ők – hozzá hasonlóan – meghozták a maguk döntéseit, melyeket már lehetetlen visszavonni. Átfutnak rajta butácska, mégis természetes kérdések, mi lett volna, ha… Nem jelentenek többet, mint a szél borzolása a tónak, tükrén keletkezett hullámai hamar elhalnak.

Miközben őket nézem, megérzek egy kitartó tekintetet, mely némán, ám határozottan igyekszik magára vonni figyelmem. Meglelem tulajdonosát, akit lehetetlen leírni, hihetetlenül gyönyörű nő, mégis valahogy hátborzongató és megfoghatatlan. Hangját nem hallom, csak ajkairól olvasom le üzenetét: Döntened kell.

***

Kitartó kopogtatásra ébredtünk a kocsiban. Fogalmunk sem volt, mikor és hogyan, de ezek szerint elaludtunk. Yūya szelleme kocogtatta a szélvédőt. Ryū vagy Kouta nevében nem nyilatkozhatok, én viszont azonnal feltöltődtem. Még fel sem fogtam Yūya szavait, már úgy éreztem, átjár a remény, akár a motorháztetőn végigosonó, reggeli napsugár melege.

Yūya amolyan utolsó küldetéseként elhozta nekünk a hírt, hogy Oshiego kivételével mind életben vannak, és a döntés után vissza fognak térni oda, ahol a helyettesítő testek pihennek; majd elbúcsúzott.

Koutának több se kellett, már azt kutatta, hová szállították a testeket. Ryū ellenben csak meredt maga elé és halkan feltette a kérdést:

− Tényleg azt hiszitek, hogy a hullaházban majd nem az összezúzott holttesteket találjuk?

Kouta keze megállt a billentyűzet felett, arckifejezése hitetlenkedést tükrözött, mintha csak visszakérdezne: Ezt most komolyan kérdezed?

− Igen – válaszoltam határozottan. – Nemcsak hiszem, biztos vagyok benne.