Valami, ami nálam csillagos ötössel végzett. A fantasy világa már önmagában elég, hogy szeressem, de azzal ahogy az egész közepén ott van két főszereplőnk szerelme, ahogy a kapcsolatuk alakul, teljesen levett a lábamról.

Kanbara Akihito egy nap találkozik a nemrég érkezett Kuriyama Miraival. A lány a tetőn áll, a kerítésen kívül, Akihito megpróbálja megmenti. Persze, hamar kiderül, Mirai nem akart öngyilkos lenni, helyette leszúrja a fiút, szó szerint. Ő meg nem hal bele. Akihito ugyanis halhatatlan, fél-youmu, Mirai viszont egy Szellemvilág harcos (vagy más fordításban Határőrző).

A youmuk olyan lények, melyeket csak kevesen látnak, ám képesek kárt okozni, megszállni is embereket. Állítólag az emberek gyűlöletéből, negatív érzelmeiből születtek. A Szellemvilág harcosok ártalmatlanítják őket, védik az embereket.

Mind Akihito, mind Mirai különleges a maga nemében. Bár léteznek embertestű youmuk, olyanok, mint Akihito, aki félig ember, félig youmu nagyon kevés van, az animében csak ő szerepel. Bár Mirai Szellemvilág harcos, egy elátkozott klán leszármazottja, akik a saját, erősen mérgező vérüket használják fegyverként. Akihito önkívületében, amikor halhatatlanságával megmenti a Szellemvilág harcos, Nase Hiroomi életét, és youmuvá változik, majdnem végez is vele. Mirai pedig amikor meg akarja menteni barátnőjét, akit megszállt egy youmu, szándéka ellenére azzal együtt megöli.

Mindketten egyedül vannak, sok terhet, bűntudatot, bánatot cipelnek. Akihito úgy dönt, megpróbál segíteni a lánynak, aki azért gyakorol rajta, mert végzetes hibája után képtelen megölni egyetlen youmut is, de ki sem tud szállni ebből a közegből, nem tud normális életet élni. A lány igyekszik ellökni magától, mert úgy gondolja, a fiú nem érti őt. Még nem tudja, hogy mindenkinél jobban érti szenvedését, legalábbis részben.

Lassan mégis kapcsolat alakul köztük, mégis közelebb kerülnek egymáshoz, aztán kiderül, mindhiába. Megtudjuk, Mirai valójában miért jött a városba, Akihito mit hordoz magában. Egy Túl a határonként ismert hatalmas youmut, mely az egész világot elpusztíthatja, ezért Mirai az egyetlen, aki képes lehet megölni, ezért hívta Nase Izumi (egy jól ismert Szellemvilág harcos) a városba. Azonban végül Mirai képtelen megölni Akihitót, meg akarja menteni, ezért még azt is vállalja, hogy a fiúból kiűzött youmu elnyelje s így eltűnjön a világból. Akihito, aki szereti a lányt, nem találja eztán a helyét, és amikor lehetőség adódik a lány meglelésére, azonnal cselekszik. De nem olyan egyszerű visszahozni a lányt, s amikor mégis visszatér (ezt már a második movie mutatja be, az első lényegében az anime összefoglalása), amnéziás, nem emlékszik arra ki ő és ki Akihito.

De miért is szerettem én egy ilyen sötét történetet, ezt az animét?

1. Remek példája annak, ami talán furcsán, ijesztően vagy szörnyen hangozhat, de a legsötétebb időben is van szépség, jó; hogy a szenvedés bizony ritkán kerül el, de még azoknak az életében is lehet jó, akiket jobban sújt az élet. Igen, tudom, ez nem valami népszerű dolog, meglátás, amikor mind elkerülni igyekszünk a szenvedést, amikor általánosságban követelmény, hogy egy ettől mentes világot kell létrehoznunk, de létezik egyáltalán a csak jólét és pozitívumok világa?
2. Arra is jó példa e történet, hogy mennyire nem tudunk, és közben mégis mennyire ragaszkodunk ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mit kell tennünk. Mert a Nase család nem tudja, hogy ki is igazán Akihito, nem is érdekli, csak az, hogy veszélyes lény van benne. Nem tudják, miért, nem gondolkoznak el ennek okán, sem azon, hogy a fiút inkább vele együtt élni kellene megtanítani, erősebbé tenni, ami jó benne, egyszerű pusztítás helyett. De mi is rendszerint hasonlóan képzeljük el és tesszük a dolgokat, nem? Mindig a pusztítás, bármié. Csak a movie 2 végén jutnak el oda a főhösökkel, hogy a szimpla és szélsőséges, youmuk vs. emberek gondolkodás, a youmuk, mint gonoszok teljes kiirtása nem létező opció. Ráadásul ott a kettős mérce, Akihito veszélyes, az viszont nem számít, hogy bizonyos emberek úgy vélik, egy youmu magukba ültetése örvendetes, mert így elpusztíthatják az összes youmut. Aztán persze kiderül, az illető inkább a saját, személyes és igen kisszerű célját akarta ezzel igazából megvalósítani.
3. Ez utóbbihoz kapcsolódva, az illető is állítólag más boldogságáért teszi ezt. Akihito, aki hallgatja, ekkor döbben rá, mekkora hiba volt azt hinnie, azzal, hogy elkerüli az amnéziás Mirait és elhallgatja előle múltját, a lány normális életet élve boldoggá válik. Akihito hirtelen megérti, miért sírt olyan keservesen a lány, miért akarta tudni, kicsoda. Az életben hányszor van ilyen! Hogy mi a másik boldogságért teszünk valamit, jó szándékkal, szeretetből, úgy hisszük, neki úgy lesz jó, aztán csodálkozunk, hogy a másik miért nem boldog. Mert nem látunk be egy csomó dolgot, hogy nem ismerjük sosem igazán, teljesen a másikat, hogy jó szándékkal is lehet fájdalmat okozni, hogy nem vagyunk csodatévők, hogy egy ember boldogságát nem másnak a dolga megadni, megteremteni, nincs is valójában hatalmában. Ez Miraira is vonatkozik, aki szintén abban a reményben menti meg Akihitót, hogy a fiú aztán normális életet élhet, de nem veszi figyelembe, akar-e, tud-e.
4. Természetesen egy valóságban zajló kapcsolatban nem szörnyekkel kell megküzdeni, meg a szó szoros értelmében megmenteni a másikat, ám munka azért van vele. Nem magától megy a dolog, nyilván van egy kapocs, közös pontok, de (amennyire lehetséges) megismerni a másikat, megérteni, beengedi a saját életembe, ezek nem történnek meg csak úgy. Ez munka, még ha nem is egy gyárban töltött nyolc óra féle. És ezt a maga módján szerintem jól ábrázolja az anime.

Végezetül az utolsó ponthoz kapcsolódva egy momentum, ami nagyon tetszett és igen kifejezőnek érzem. Mint említettem, az anime első részében Mirai egy másik történetét látjuk, ami annyira passzol, hogy szinte váratlanul ér minket az igazság, mert nem ismerjük őt. Itt azt látjuk, amit Akihito, amit egy másik ember a kapcsolat elején. Ez talán megint csak megütközést kelt, de tegyük a szívünkre kezünket és mondjuk azt, hogy sosem tapasztaltuk, egy kapcsolat elején nem feltétlen mutatunk meg mindent, vagy hogy azért, hogy jobb színben tűnjünk fel, nem mondunk ezt-azt, ami nem egészen igaz, nem fényezzük magunk, titkoljuk problémánk vagy kínos dolgainkat stb. Aláírom, ez nem épp a legszerencsésebb dolog, meg valószínűleg nem ilyen nagy horderejű dologról van szó, mint itt, de ne legyünk álszentek, hisz idő kell ezekhez, kinek több, kinek kevesebb, hisz az elején  csak tapogatózunk a sötétben, kinyúlunk a másik felé, de bizonytalanok vagyunk, ki tudja, mit szól hozzá. Természetesen nem mindenki ilyen, attól még ez létező jelenség.

Dióhéjban ezért kedveltem én ennyire ezt a sötét, érzelmes kis történetet, amit bátran ajánlok akár fantasyra, akár egy kis romantikus sztorira éhes közönségnek, már amennyiben vevő erre.

Kyōkai no kanata, a sorozat, 2013, eredetileg Nagomu Torii light novelje, melynek illusztrációit Tomoyo Kamoi készítette. Az anime írója: Jukki Hanada, rendezője: Taichi Ishidate.

Kyōkai no kanata - Kako-hen (Movie 1) és Kyōkai no kanata - Mirai-hen (Movie 2), 2015, író: Jukki Hanada, rendező: Taichi Ishidate.