Vannak darabok, amelyek telibe találják a nézőt, és vannak, amelyek keserédesen lehengerlőek. Számomra ez az anime egyszerűen minden volt, és bizony jó ideje emésztgetem magamban. Előre szólok, bár ez maga az oldal ismertetőjében is szerepel, erre a mostani animére hatványozottan igaz: 1. spoiler minden mennyiségben, 2. a szubjektivitás megrendíthetetlen alap itt, mert nagyon sok szállal kapcsolódom a történet konfliktusaihoz, problémáihoz.

A sengoku kor előtti Japán egy szegletében járunk, ahol Daigo kagemitsu a környező vidék földes ura úgy dönt, hogy földjét felvirágoztassa és célját elérje, alkut köt a Pokol Csarnokának 12 (a mangában 48) démonával felajánlva bármijét, ami van, amit a démonok kívánnak. Eközben megszületik első fia, és hamarost kiderül, a démonok beleegyezésüket adták és elvették, amire vágytak, fia bőr, végtagok, orr, szemek és fülek nélkül marad, bár első pillanatban egészséges gyermekként felsírt. Daigo amikor meglátja, mint egy őrült, örvendezik, és elveszi a feleségétől a fiút, hogy eltüntesse a föld színéről. Valójában egy öreg bábára bízza a fiú megölését, aki azonban megkönyörül a szerencsétlenen és egy csónakban a folyó gondjaira hagyja, őt viszont megöli egy démon.

Természetesen, hamarost viszontlátjuk a már idősebb fiút, aki találkozik a címszereplő gyerekkel, Dororóval, hogy aztán útjuk során démonokkal harcolva visszaszerezhessék a fiú elvett testrészeit; valamint sorra ismerkedünk meg a történet más szereplőivel, a két szereplő múltjával és jövőjük lehetőségeivel. Sor kerül a nagy találkozásra is, a fiú, Hyakkimaru és a szülei, testvére közt, ahol aztán elszabadul a pokol, és ki is tart a végső leszámolásig.

E hosszú, véres leszámolás egyik stációjánál Dororo, a két egymással küzdő fiú édesanyja és egy vak férfi beszélgetése során hangzik el a következő gondolat: az ember képtelen a teljes gonoszságra, akárcsak a maradéktalan könyörületre, e kettő közt vergődik élete során. Elsősorban e gondolatot vezérfonalul használva szeretném bemutatni a szereplőket, saját gondolataimmal, érzéseimmel kiegészítve, azokon keresztül szűrve. (Miért a szereplők? Ez az anime és története mind az ő tetteik és interakciójuk eredménye. Nincs egyetlen válasz, nincs igazság, csak emberek a maguk "sorsával", döntéseivel és világképével, abból fakadó tetteikkel.)

Hyakkimaru, Jukai, Mio és Dororo

Minek tekintsük a fiút, akitől majdnem mindent elvettek, akit feláldoztak állítólag a többség java érdekében, és ő ebbe nem törődik bele, hanem céltudatosan, már-már vakon követeli és vissza is szerzi azt, ami az övé? Tragikus életútú ember; netán hős, aki kiharcolja, ami megilleti és ezzel példát ad azoknak, akiken mindig átgázolnak, akiket szintúgy feláldozhatónak tartanak; vagy megátalkodott démon, önző, aki feláldozza mások jólétét, sőt életét, hogy megkapja, amit akar?

Én azt mondanám, egy ember, aki nagyon nagy terhet kapott, aki fájdalmas és kegyetlen növekedési, gyógyulási folyamaton verekedi át magát, és amellett, hogy tagadhatatlanul maga is árt, ami viszont sokszor a másik fél, a többi ember magatartásának eredménye, példa is másoknak. Ahogy azt Dororo mondja, hogy ha el akarnak érni valamit maguknak, akkor azt a két kezükkel kell kivívniuk, megteremteniük.

Miért? Nem tagadom, ő talán az a szereplő, akivel a legjobban tudok azonosulni. Ezen felül azért, ha megnézzük, talán nem is akkora tévedés ez részemről. Mert miért is kellene hagynia, hogy a démonoké maradjon a teste? Miért kellene áldozatnak maradnia? És ha szépen mindig csak kiegyezünk a nagyobb jó érdekében az ilyen ránk kényszerített, kegyetlen áldozatokkal, akkor mitől változna bármi? Igen, hagyja, hogy érthető haragja és fájdalma pusztító hatása elragadja, de az áldozatai egyrészt maguk sem ma született bárányok. Másrészt érdemes megnézni, milyen előzményekkel bírnak azok az alkalmak, amikor embert ölt.

Első alkalommal katonákat öl, miután azok legyilkoltak egy csapat nyomorék gyereket és egy lányt, Miót, akit kémnek kiáltottak ki, pedig csak a testét árulta katonáknak, hogy gondoskodhasson a  gyerekekről. Hyakkimaru, aki kedvelte a kedves, ártatlan lányt, kivetkőzik magából, de ez akkora csoda lenne? Pláne egy olyan korban és rendszerben, ahol ezek a szamurájok bármit megtehetnek? Második alkalommal, amikor elveszti fejét és szinte őrültként viselkedik előbb egy démonnal, majd Daigo embereivel, az már annak eredménye, hogy a családja démonként kezeli, ahogy ráébred, Dororo az, akiért vissza akarja szerezni testrészeit, mert jelenlegi állapotában képtelen megmenteni, amikor majdnem vízbe fullad, később pedig Daigo emberei csapdába csalják, és elrabolják Dororót. Hyakkimaru csak vissza akarja kapni, ám addigra már mindannak köszönhetően, amin átment, nincs abban az állapotban, hogy józanul gondolkodjon.

Bár Dororo árva gyerekként a szüleitől kapott örökség mellett (erről később lesz szó) még a Hyakkimaru sorsa miatti aggodalommal is bírokra kel, és úgy érzi, tehetetlen, valójában nagyon sokat ad a fiúnak. Célt, amiért visszaszerezze testét, megértést, szeretetet, azt, hogy embernek tekinti, ugyanakkor azt sem fél tudtára adni, hogy félti és nem akarja, hogy démonként viselkedjen. Persze, csodára nem képes, mégis azt hiszem, végső soron nagy szerepe van Hyakkimaru formálásában. Mintahogy Jukainak is, a férfinak, aki megtalálta a csónakban, befogadta, testet készített számára. Amikor rájött, a démonok és szörnyetegek valamiért prédának tekintik, megtanította harcolni, és amikor kiderült, ha egyes démonokat megöl, képes visszaszerezni testrészeit, elengedte. A történet során azonban bűntudatával küzd, kétségek gyötri, vajon valóban jót tett-e vele? A végén pedig elismeri, nem adott neki valami nagyon fontosat, szívet, a könyörület képességét. Részben szerintem ezt Dororo adta neki a maga módján, illetve a végén az anyja ölelése, elfogadása. Ha Dororo nem formálta volna, akkor nem jutott volna odáig, hogy felismerje, öccse, Tahomaru, mennyire hasonlít rá.

Tahomaru, Mutsu és Hyogo

Ha valamit nagyon utáltam ebben a történetben az Tahomaru sorsa. (Egyszerűen nem tudtam nem szeretni, nem szimpatizálni vele.) Nagyon szorítottam az elején, hogy megmaradjon eredeti reakciójánál, miszerint az apja borzalmas dolgot tett, sajnos aztán hamarosan jött az a de. De ezt az áldozatot valakinek meg kell hoznia.

Tahomaru pedig apjával ellentétben igazából az emberekkel törődik, többek közt az vezeti erre a következtetésre, hogy látja maga előtt, miféle szenvedés várna rájuk, ha a démonokkal kötött alku felbomlana. A környezete hatásának és saját önfejűségének, korlátoltságának köszönhetően három hibát követ el:

1. Mivel már ebben él, és az őt formáló apja azt sugallja, ez az egyetlen megoldás, nem kérdőjelezi meg az egész alapját. Valóban igaz lenne, hogy a démonok hozták el a jólétet? Biztos, hogy a velük való alku lett volna az egyetlen járható út?

2. Ahogy az sem merül fel benne, mekkora és milyen áldozatokat lehet hozni valamiért. Dororo, aki látja Hyakkimarut, azt mondja: ez túl kegyetlen, ő viszont, aki eltávolítja magát bátyjától (ezt adott körülmények közt nem nehéz), ezt nem érti, nem érzi át. Áldozat mindig van, de nagyon nem mindegy, hogy azt önként vállalja-e valaki, vagy csak azzá teszik, ahogy az sem túl jó, ha túl sokat követelünk.

3. Az, hogy ilyen könnyen eltávolítja magától testvérét és annak szenvedését, annak is eredménye, hogy rájön, anyja szeretetének és törődésének hiánya mögött ez a fiú áll. Megfeledkezik arról, ez nem Hyakkimaru hibája, az anyja volt az, aki tehetetlenségében és bánatában elhanyagolta. Nem arra haragszik, akire kellene, ami ilyen esetben igen általános, hisz a szülőt kétségbe vonni, megtagadni, felelősségre vonni tabu, tiltott dolog. Hyakkimaru egyébként épp ezt a hiányt látja meg benne, ezért mondja: olyan vagy, mint én, tőled is elvettek valamit.

Környezete negatív hatásai közé tartozik Mutsu és Hyogo is, akikkel ugyan jó viszonyt ápol, mégis alárendeltek neki, és hálásak a gyerekként őket megmentő Daigónak. Nem rossz emberek, csak épp Dororo őszinteségével ellentétben az ő szájukat és elméjüket lezárja a rosszul értelmezett tisztelet és hála.

Az anya

Aki tehetetlenségét a legvégéig képtelen levetkőzni, amiben igen nagy szerepe van a kor nőképének és lehetőségeinek. Nemigen akad sok választása, amikor Daigo elveszi tőle Hyakkimarut, nem vehet részt semmiféle döntésben. Erre aztán bánatába temetkezésével az egyetlen lehetőségét hagyja veszni, azt, hogy pozitív hatással legyen Tahomarura. Vajon mi történt volna, ha fiatalabb fiút nemcsak apja formálja, hanem az anya is, és esetleg hallott volna Hyakkimaruról, vagy arról, hogy mit érez az anyja? És - urambocsá, tudom, igazságtalannak tetszik - mire ment így a végén Tahomaru azzal, hogy az anyja vele halt?

Daigo

Aki véleményem szerint súrolja a tökéletes gonoszság határát. Könnyű bevenni a maszlagot, hogy csak vezetőként gondolkodik, az emberekkel törődik, de ha jobban odafigyelünk a szavaira (a tetteiről ne is beszéljünk) hamar kibukik, akad itt azért bibi rendesen. Az ő célja, a hatalmassága bizonyítására kell felvirágoznia a földnek, ahogy a végén azt kérdezi Hyakkimarutól, hogy tetszik a föld, milyennek látja? A földet, nem az emberekre gondol, nem a nyomorultakra vagy halott családtagjaira. Az is árulkodó, hogy nemhogy a későbbiekben, amikor már bőven működik a muszájból önigazolás, már a legelején, abban a pillanatban, amikor meglátja a most született Hyakkimarut, amikor mindenki mást sokkol, ő csak nevet, sikerén örvendezik és annak árát hamar eltünteti szem elől. Halvány szikráját sem mutatja lelkiismeretnek vagy bűntudatnak. Még a végén - amikor felmerül benne, talán a démonok épp azért akarták a fiút, mert olyan erővel rendelkezik, és jobb lett volna, ha őt választja - is inkább magát sajnálja. Ráadásul a valóban sérült, magával vajúdó fiával ellentétben meg sem hallja, meg sem hatja bármiféle kétség, amit mások mondanak.

Biwamaru és Dororo öröksége

Végezetül érdemes még szót ejteni két szereplőről. Biwamaru, a vak vándor, amolyan megfigyelő, aki ritkán cselekszik és nem nagyon változtat a dolgok menetén, úgy nézi és fogadja el a dolgokat, ahogy vannak, de észrevételei és kérdései hatással bírnak, főként Dororóra.

Dororo annak köszönhetően is tud hatni Hyakkimarura, azért is fogadja el és érti meg, mert maga is elveszett, szenvedett. Szülei meghaltak, ráadásul súlyos örökséget hagytak rá, amellyel kezdenie kellene valamit és ehhez Hyakkimaru adja meg számára a megoldást (még ha akaratlanul is). A fiú küzdelme juttatja arra a következtetésre, ha jót akar azoknak, akikért a szülei is küzdöttek a maguk módján, akikkel senki nem törődik, akiket mindenki elkerül, sorsára hagy és feláldozhatónak vél, akkor meg kell találniuk a módját, hogy saját maguk teremtsék meg életük, világuk.

Bár elsőre ellentétesnek tűnik a két dolog, ha megnézzük, a megfigyelő Biwamaru indítja el az útján Dororót, amikor felhívja figyelmét arra, mit is hagytak rá a szülei, jóllehet maga nem sok mindent tesz. Ennek ellenére érdemes figyelni bölcsességére, tűpontosan látja azt is, Hyakkimaru lényegében most születik meg, és ennek a folyamatnak a fájdalmában nagyon fontos milyen hatások érik, mert bármivé lehet még.

És hogy mi a tanulság? Azt mindenki vonja le magának ezek után, mert azt hiszem, érdemes ilyesmire időt szánni, hogy aztán - ha nem is tökéletesen, mert azok nem vagyunk - talán egy kicsit jobban csináljuk a saját életünkben.

Dororo, 2019, az eredeti manga Osamu Tezuka munkája az 1960-as évekből, ebből készült anime is 1969-ben, a jelenlegi újabb anime írója: Yasuko Kobayashi, rendező: Kazuhiro Furuhashi.

kép: https://dororo.fandom.com/wiki/Dororo_(2019)