Szerintem ti is ismeritek a Mad world című dalt, én sok előadótól hallottam már, de nem ez a lényeg. Hosszú idő után, ami nektek fel sem tűnt, hisz sok írást készítek el előre, most ez a dal hozta meg az inspirációt ahhoz, hogy valami olyat írjak meg, amit ki is fogok rakni.

Momentán ha hiszitek, ha nem, legalább két írást törölnöm kellett, mert rohadtul szét vagyok csúszva és csak valami nyögvenyelős szar sikeredik, aminek oka leginkább az, hogy elvesztettem a középpontot, az, amit valamilyen teljesítés kényszerből lefirkantottam, minden csak nem az enyém.

Jó, hát gondolom, nemigen érted, mi? Meglehet baromira nem is érdekel. Így jártál, meg én is. Isten igazából nem is én vagyok ám a probléma, hanem a másik két szerencsétlen, akikkel ezen a testen osztozom. Főképp I kisasszony, akinek sose elég semmi és aki szájbatekert ostobaságokat csinál megállás nélkül, mert ő jó akar lenni. Én meg nem akarok, mostanság már lassan ettől a szótól hányinger fog el (vagy nem kéne - igen, basszus kéne, attól is a frász kerülget, hogy minduntalan hosszabb és helyesebb verzióban írjam: kellene - so nem kéne annyi cigit elszívni).

Most egyenesen azt hiszed, egy szörnyeteg vagyok, elvégre ki más mondana olyat: nem akar jó lenni? Egyrészt mindenki azt hisz, amit óhajt, nem vagyok én gondolatrendőrség. Másrészt azért mondom, mert kérem szépen a nem létező tököm tele van azzal, hogy ha a kisasszonyra rálel a bolondóra, netán megint beüt a bolondgomba, akkor a kishülye menten - mintha csak hipnotizálták volna - nekiáll a millióféle-fajta jóság definíció teljesítésének, pontosabban e tán heroikus, inkább idiotikus tett megkísérlésének. Persze pofára esik mindannyiszor, mint a szélmalom lapát által elrepített Don.

Miért akkora probléma ez? Lehet, azt gondolod, hát ő legalább igyekszik is valami jót tenni, én meg csak grimaszokat vágok hozzá, mint egy éretlen, szemtelen kamasz. Ki tudja, végül is mindent úgy és onnan nézel, ahogy akarsz meg tudsz. Szóval maradjunk abban, elmondom az én verziómat.

Az a q nagy baj ezzel az egésszel, hogy kérem, a világ egész egyszerűen őrült, rohangálunk állandóan körbe-körbe és még csak azt sem veszed észre, ugyanazokat a köröket követed, mert időről időre cserélik a díszletet és amúgy is annyit forogsz, egyre gyorsabban és gyorsabban, ha mindent tudni akarsz (úgyse fogsz), egy idő után már semmit se látsz. Természetesen van, aki ebben érzi jól magát, sőt aki tenni is igyekszik és tud és fog is, hála nékik, vagy nem, attól függ mit s miért, ugye. Én, mi azonban nem vagyunk ilyenek... Mondhatni a mi őrületünk nem kompatibilis a világéval, csak ezzel senki nincs kisegítve.

Befelé fordulunk meg figyelünk is kifelé azért, de nem vagyunk vegyület, hogy vegyüljünk, illetve mint a példa mutatja, I kisasszony aranyhal-memóriáját felkattintva újra és újra kísérletezik, leginkább a megfelelési kényszertől űzötten. Aztán mindig kiderül, ez a vegyülés minket pusztít, akként ahogy pl. már egy kisebb tömeg is hamar megcsapol minket, olyannyira, a reptér várójában szerintem 10 perc a rekord anélkül, hogy kimeneküljünk vagy be a mosdóba.

Olyképp pusztít ez minket, hogy aztán arra a tettre is bénulttá tesz, amit mi amúgy megcselekszünk (a saját szűkebb portánkon belül), és elveszi, megrágja, majd jól irányzottan kiköpi maroknyi hitünket abban, hogy van értelme bárminek, különösen az alkotásnak, amin dolgozunk vagy csak annak, hogy a történet legtöbb szereplőjének akarata ellenére e világra születtünk.

No, hát ezért utálom én ezt a helyzetet most, mert nem jó akarok lenni (miért te talán oly biztosan tudod mi az?), csak azt a - ha morzsányi is - értéket szeretném kibányászni és odaadni magunkból, amink van, de így képtelenség!

Kevés? Nem tudom, mihez kell? Egyébként is (medve)bocs, ennyi van, és az ember abból dolgozik, ami van, nem? Naiv, felesleges dolog azt hinni, hogy ezzel elérhetek bármit/bárkit is? Meglehet, de mint már oly sokszor mondták nekem és vallottam magamról: nem vagyok normális, sőt akár őrült vagyok, és ha úgy akarod, önző, konok személy, tán haszontalan is, akinek talán semmit nem számít a létezése. Én azért egy picit - picit nagyon - szeretném abban a hitben, egyéb verzióban illúzióban leélni, ami így vagy úgy adatik, hogy tudok értelmet adni ennek az életnek, és hogy talán ebben az értelemben más(ok) is talál(nak) némi hasznosat, segítőt vagy akármit. Tudom, álmodik a nyomor, de akkor én vagyok a nyomor.

Kapiskáljátok vagy sem, a következő bő egy hónapban én most többek közt ezért is vonulok vissza, akár egy szerzetes, hogy újra fellelje elszédített fejem a magam középpontját meg azért, hogy remélhetőleg megfelelően felkészíthessem magam a következő életmód váltásomra, de ez már tényleg magán(y)ügy, én meg nem vagyok semminek a guruja. Nem tudom, más mit tesz, ünnepel így az év vége, új év közeledtén, mindenesetre sok sikert, kitartást, örömöt bármihez is. Idénre én búcsút mondok.

Ao