Kedves Naplóm!

Ma különös dolog történt velem. Tudod, hogy nem igazán vannak barátaim. Persze, hogy tudod. Azért is, mert sokban más vagyok, mint a többiek, és mert sokat költözünk. Most is új helyre mentünk, új városba. Már az új szobámban vagyok, késő van, de holnap vasárnap lesz, úgyhogy egyébként is sokáig kell majd aludnom, vagy legalábbis nem zavarni anyáékat, és nem tudok aludni.

A kocsiban szerettem volna aludni, elálmosodtam úgy egy órával az indulásunk után, de azt mondták, ott nem szabad aludnom. Anya szerint azért, mert akkor nem fogok később aludni, ami nem igaz, hisz most sem alszom. Apa meg azt mondta, nem akar hurcibálni, ahhoz már nagy vagyok. Tudod, meséltem, hogy apa sokat mondja ezt.

Nagyon nehéz volt egy ideig nyitva tartani a szemeim, majdnem rám jött a sírás, de visszanyeltem, hisz ehhez is nagy vagyok már. Aztán egyszer csak elmúlt az álmosság, és már újra éberen nézelődtem.

Autópályán voltunk, és ősz van, úgyhogy már sötétedett, szóval nem túl sok látnivaló akadt. Egy idő után elkezdtem a holdat bámulni, időnként eltűnt, de sosem végleg, csak meg kellett keresni, valahonnan mindig követett vagy épp mi kergettük. Ez tetszett. Anya meg is kérdezte, mit  nézek annyira, én elmondtam.

Apa nem örült neki, azt mondta, ne legyek hülye, hisz már elmondta és tanulnunk is kellett a holdról, a bolygónkról, a gravitációról. Igazából a suliban még nem tanultuk mindet, de persze tudtam, tudnom kellett. Szomorúan és halkan annyit feleltem, igen, tudom. Aztán apa tovább dorgált, anya meg azt mondta, csak gyerek vagyok, hagyjon. Apa mérges lett, mert nem akarja, hogy én is olyan idióta legyek, mint sok más felnőtt. Valamit a nagyiról is mondott, hogy miatta vagyok ilyen, múltkor is, amikor hazajöttem tőle, nem ettem meg a dinnye magjait, mert azt hittem, dinnye nő a hasamban tőle. Nem értettem, régen voltam már a nagyinál és ezt dolgot a magokkal nem is ő mondta nekem. Egyre szomorúbb lettem, mert tényleg buta vagyok, az pedig azt jelenti, hogy egy senki leszek, akit, mint egy csótányt, eltaposnak.

Azt hiszem, arról is írtam, hogy amikor ennyire szomorú leszek, nyom a mellkasom és nehezen jutok levegőhöz. Megkértem apát, hogy húzza le nekem picit az ablakot. Alighogy rés nyílt az üveg és az ajtó felső része közt, valami furcsa szállt be rajta. Nem tudtam megmondani, mi az, egy pillanat se volt az egész. Olyasminek tűnt, mint a folyó fodrán megcsillanó napfény, ami már nincs is ott, mert a fodor lebukott és a fény máshol, kicsivel arrébb törik meg. De mi volt az, és hova tűnhetett? Még végig sem hangzott fejemben ez a gondolat, apa visszahúzta az ablakot.

Hátradőltem, ám jó nagyra nyitottam a szemem, nehogy azt higyjék, el akarok bóbiskolni. Még mindig nehezen kaptam levegőt. Akkor láttam meg. Ott volt mellettem, vagyis hát egy kicsit felettem is, mert lebegett az ülés fölött. Irtó fura volt, még nálam is kisebb lehetett, lánynak tűnt, de nem hiszem, hogy ember volt. Inkább egy hologramra hasonlított, hosszú hajában rengeteg toll volt, mindenféle madártoll, és mindenegyik mozgott, pedig a kocsiban semmi légmozgás nem lehetett. A szeme is olyan volt, akár egy madáré. Kicsit ijesztőnek találtam.

- Lélegezz! - mondta. - Be és ki, csak nyugodtan - a hangja szép volt, mint egy énekesé, vagy inkább, mint egy ének, mert mintha sokkal hosszabban zengtek volna szótagjai és nem váltak el úgy, ahogy más beszédében, mégis tökéletesen értettem.

Nem tudtam azonban megnyugodni, nem értettem, hogy kerül ez a valaki ide, hogy apáék miért nem veszik észre, és mi lesz, ha mégis? Ezért aztán nem mertem hozzá szólni, és ez még idegesebbé tett.

- Nem kell félned, nem fognak észrevenni, csak te látsz most engem, és...

Már majdnem felkiáltottam: az nem lehet! Aztán visszafogtam magam, nem akartam, hogy apa dühös legyen, ha tényleg nem látja őt, azt fogja mondani, hogy őrült vagyok, bolond, és azokból sosem lesz igazi ember.

- És nyugodtan beszélhetsz, nem fogják hallani.

Nehezemre esett dönteni, mi legyen, próbáljam meg vagy sem? Végül csak kimondtam.

- Az meg hogy lehet?

Feszülten lestem a szüleim, de pillantásra sem méltattak.

- Látod? Nincs okod félni.

- Ez nem válasz a kérdésemre - ellenkeztem.

Kinevetett.

- Varázslat.

- Az hülyeség! Mondd meg az igazat!

- Akadályt állítottam fel a hangodnak, valamint némi torzítást is bevetettem optikai téren, így a szüleid csak azt látják, hogy éberen és rendesen üldögélsz itt.

- Ez nem hangzik varázslatnak - itt megtorpantam, próbáltam kipréselni valami lehetséges kivitelezést az agyamból, nem ment. - De nem is tűnik igazán kivitelezhetőnek.

- Miért nem?

- Nem tudom, csak... mindegy! - megint elszomorított, milyen buta vagyok. Apa biztos tudna rá igazi választ.

- Ó, értem! - Én nem értettem. - Szóval azt gondolod, a tudomány ellentéte a varázslatnak.

Bizonytalanul bólintottam.

- Ez csak játék a szavakkal, vagy még inkább különbség az emberek között. A jelenséget, amit most véghez vittem, nevezheted így is, úgy is. Lehetsz szikár fa, erősen a földbe kapaszkodva gyökereiddel, és megmagyarázhatod azt tudományosan, leírva a részjelenségeket szép sorjában. Lehetsz szárnyaló madár, és odafentről azt látod, ez végső soron varázslat, hiszen elképesztő még akkor is, ha szépen levezethető.

Zsongani kezdett a fejem, annyira próbáltam megérteni, de nem ment.

- Nem baj az, majd egyszer megérted, főleg, ha nem felejtesz el lélegezni. Nagyon sok ember elfelejti.

- Ha elfelejtenék lélegezni, akkor meghalnék - tiltakoztam. - És ez minden emberre vonatkozik - tettem hozzá a rend kedvéért.

Valami különös zúgó hangot adott ki, azt hiszem, nem tetszett neki, amit mondtam, bár lehet, tévedtem.

- Nem a fizikai lélegzésre gondoltam, nem arra, amit a tested csinál, hanem az elmédre. A legtöbb ember ebben az értelemben borzalmasan tehetségtelen, ezért vagytok betegek. A megfelelő lélegzés nélkül nem tudod fenntartani az egyensúlyod.

- Az egyensúlyom?

Olyan nagyot bólintott, valami morgásféle kíséretében, hogy attól féltem, lefejeli anya ülését.

- Azt, hát! Figyelj! Az apukád... amit ő akar az az, hogy ne repülj megállás nélkül, a földről nem is tudva, legyél olyan madár, ami fára száll pihenni, ott épít fészket és így kapcsolatba kerül a földdel. Illetve ez nem teljesen igaz. Ő sem tud lélegezni, látod, ezért vannak például olyan emberek, akik állandóan dühösek és elégedetlenek. Apukádat az élet és saját maga, az elméje is a földhöz szögezte, így konkrétan azt akarja, hogy egyáltalán ne repülj, ezt mondja, ám ha nem felejtett volna el lélegezni, és meglenne a saját egyensúlya, akkor azt mondaná és sugallná, amit először mondtam. Szeretné, ha boldog lennél, csak mivel ő nem az, így nem is tud neked utat adni hozzá.

Nem mondhatnám, hogy mindent megértettem ebből, az valahogy azonban egyértelmű volt, hogy elfelejteni lélegezni, szomorú dolog, hogy apa is szomorú. Egy valamit viszont nem tudtam hová tenni.

- Nem, ő nem madár - picit megijedtem ettől, ahogy anélkül válaszolt, hogy akár gondolatban rendesen megfogalmaztam volna a kérdést. - Nem kell félned, ennek egyszerűen a lényem az oka.

- A lényed?

- Igen. Én testesítem meg a levegőt, én vagyok a levegő.

Meglepődtem és izgatott lettem.

- Úgy érted, a négy elemből?! - szinte kiabáltam.

- Úgy. De mi nem csak a természetben vagyunk jelen, nem csak a testedben, hanem az elmédben, a lelkedben is. A természetben van egy állandó egyensúlyunk, ami persze ott sem mozdulatlan és teljesen változatlan. A ti egyensúlyotok és légzésetek is hatással van rá. A lényeg az, hogy bennetek viszont ebben az egyensúlyban, mindig van egy domináns. Neked a levegő ez, ami nagyobb részben ural, apukádnak nem, bár nála már olyan rossz állapotban van az egyensúly, hogy nem tudom megmondani, a tűz vagy a föld lenne. Bármelyik is, a másikkal megfojtja, felemészti magát, így még kevésbé képes lélegezni.

Ettől gombóc nőtt a torkomba, és éreztem könnyek gyűlnek a szemembe. Megsimogatta a fejem.

- Szeretném, ha te nem felejtenél el lélegezni.

Hirtelen olyan szomorú volt a hangja, azt hittem, sír, de mikor rá néztem, nem láttam könnyeket, csak azt, hogy sötét karikák éktelenkednek szeme körül, és olyan fáradtnak, erőtlennek tűnt.

- Muszáj lélegezned - szinte alig hallottam, aztán felemelte fejét és elmosolyodott, hirtelen újra erősnek tűnt és a szomorúsága elillant.

- Lassan mennem kell, de kérlek, ne felejtsd el, ne felejts el! Én mindig a barátod leszek.

Közben apa megállt a kocsival tankolni, amikor kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon, a levegőlény enyhe szellőt keltve kisuhant a résen.

Van egy barátom, akire emlékezni fogok, akire azt hiszem, pontosabban úgy érzem, vigyáznom kell...[2]

[1] Számomra ez az egyik legfurcsább a történetek közt, nem azért, mert egy gyerek naplójából való, hanem a többi darabtól eltérő ideje miatt. Olyan dolgokat említ, ami a mi korunkat idézi, vagy nemsokkal korábbi időt. Amikor rákérdeztem erre, Ichigo csak mosolygott és azt mondta, mi nem értünk az idő titkához. (Kage megjegyzése)

[2] A szöveg itt elmosódott. A naplót nem találtuk meg, a folytatásról sem tudunk, a jelen történet lapjait egy könyvbe tűzve leltük. S. I.