Van úgy, hogy igyekszünk megragadni valamit a múltból, de az makacsul visszahúzódik a homályba; és van úgy, hogy a jelenben vagyunk teljes lényünkkel, amikor egyszer csak a múlt egy pillanata magába szippant, majd kiköp vagy a jelenben vagy az idő egy másik szegletében.

"Amikor ott ültem a rendőrségen, olyan nehezen akartak felbukkanni a válaszok. Milyen ruhában volt? Mikor láttam utoljára? Órára pontosan mikor? Persze, feleltem, valami azért akadt ott az elmémben, de olyan felemás volt az is. Hogy is mondjam? Eszembe jutott nagyjából, hogy mi volt rajta, de nem láttam magam előtt. Bevillant az óra képe, de nem láttam tisztán a mutatókat, és az egész a légüres térben lebegett.

Amikor visszagondoltam, néha manapság is visszagondolok, mi hogyan is volt akkor... Szörnyű, mennyire nem látok semmit. Minden alak elmosódik, aztán feloldódik a homályban. Ha éppen egy másodpercre megpillantanék is valamit, az hirtelen semmivé lesz, mintha egy kéz visszarántaná a homály függönye mögé. Mint egy gyereket, vagy rosszkor megjelenő színészt, akinek semmi keresnivalója a színpadon.

Közben épp valamelyik nap jöttem haza autóval, az úton egyszer csak a bukkanón áthajtva eszembe jutott... Eszembe jutott? Ott voltam, még a hátteret is láttam! Gyerekkoromban többször mentünk arra, egy horgásztóhoz, amit ma már lezártak. Odafele volt az útnak egy ilyen elég nagy hulláma. Apa pedig direkt úgy ment felfele, hogy lefelé úgy érezd magad, mint egy hullámvasúton. Hogy mennyire tudtam én élvezni azt! Azt az érzést, örömteli izgalom, adrenalinlöket, miközben van benned egy csöpp gyomorideg is.

Aztán ez felidézte azt a másik képet... Nem is időt, azt a rövid időszeletet, amikor évekkel később az érzések aránya teljesen más irányba tolódott. Erősebb lett a gyomorideg, az öröm eltűnt, az izgalom helyét átvette a félelem, levert voltam. Egy másik úton, egy másik időben történt. Apa mellett ültem, egy kisebb dombra mentünk felfelé, két oldalt rézsű, nem kicsi. Nem akartam ott ülni, már eleve aggódtam, tudtam, begyógyszerezve vezet, talán még ivott is. És akkor egyszer csak elkezdett az autó a jobb oldali rézsű felé tartani, én fogtam meg apám kezét és kormányoztam vissza még idejében a kocsit.

Végül megint a jelen, az az út, a vezetés. Hirtelen meglepőnek tűnt, hogy ott vagyok, hogy vezetek. Sokáig nem akartam, nehéz volt megtanulni, nulla tudással indultam neki a tanfolyamon, holott ott volt apám, aki még taxizott is, tudott vezetni, de sosem tanított semmit. Aztán mégiscsak megtanultam, és szeretem is.

Fura dolog az idő, fura dolog az emlékezet."[1]

kép: https://wallhere.com/en/wallpaper/963720

[1] Egy beszélgetésemből való részlet leirata, az emlékezetem hiányosságából fakadó esetleges hibákért, pontatlanságokért elnézést kérek beszélgető társamtól. (Shinji)