Igaz, hogy már megromlott a tejszínhab, és nem is mese, de legalább jól hangzik, nem?

Nem tudom, nem érdekel.

Már fél tizenegy van, fent vagyok vagy öt és fél órája, aminek során nagyjából a büdös semmit csináltam, azt viszont serényen. Jó, oké, megvolt a reggeli meg elzarándokoltam a szomszéd utcába a dohányboltba, meg letakartam a nappaliban a bútort, átrendeztem néhány dolgot, hogy legyen helye, tere a most itt dumáló, kopácsoló embereknek. Amúgy pedig...

Amúgy pedig kívül, kifelé csend, hallgatás, belül meg hol kongó üresség, hol forma 1-es sebességgel száguldoznak a gondolataim, no nem az íráson, holott azon kellene. A macska az ölemben igyekszik átvészelni az ablakcserét kísérő birtok- és hallójáratháborítást. Én hallgatok, annyira mint egy egész temető. Mit nekem egyetlen sír!

Változó, éppen mi az, ami kiemelkedik a kakofóniából, egy kis madárdal, a szomszéd porszívója, kopácsolás, gépzúgás, beszélgetés. Az egyik melós rengeteget nevet, legalább valaki élvezi a helyzetet. Na, jó ennyire nem vagyok megkeseredett. Igazából jó ez, picit rám is ragad a jókedvből, mostanság csak az agybaj, depi, retteg árad az emberekből, én meg akaratomon kívül fogom az adást, lemondani maximum akkor tudnám, ha az élettől is megválnék, azonban az nem hangzik túl jó üzletnek.

Aztán éber szenderemből felcsengetnek, holott senkit se várok. Persze, immáron sokadjára, kiderül, nem ide jönnek, merthogy a vonal túlfelén topogó pasas gázszerelő, nekem viszont a leghalványabban sem dereng, hogy kértem volna szolgálatait. A csengő idézte harctéri idegtől kissé ingerülten le is kommunikálom ezt felé, számon kérem, kit keres, mert biztosan nem engem. Ő szeppenten elhebegi megrendelőjének nevét, én meg realizálom, nem szegény pára tehet arról, hogy én most alaphangon grumpysodtam, ráadásképp - a macskámhoz hasonlón - meglehetőst utálom a háborgatást, ezért segédkezet igyekszem nyújtani az éteren át, megmondom, melyik lakásban lelheti fel az illetőt. Utóbbinak viszont nagyon érik valamiféle figyelmeztetés részemről, miszerint vagy tegye ki normálisan a nevét a csengőre, vagy árulja el a szerencsétlen embereknek a lakása számát, mert ez már az ötvenedik alkalom, hogy rajtam keresik, mindössze azért, mert az ő keresztneve hasonlít a zemberem vezetéknevére. Én meg már rohadtul unom a dolgot.

Majd ismét előkerül ennek az átokverte lépcsőháznak a szokásos problémája: takarítás. Valamelyik ügybuzgó már a melósokat zargatja, hogy ugye meglesz majd a takarítás? Na, ez felkúrja az alapjáraton alig élő vérnyomásom, ugyanis a nem létező tököm tele ezekkel az unatkozó némberekkel. Ad1. már kétszer cseréltek ablakot, ez az utolsó felvonás, kb. nulla koszt, szemetet hullajtanak el menet közben (Aki nem hiszi, járjon utána). Ad2. amikor javasoltam, hogy legyen kiosztva a dolog, és minden héten az egyik lakás tulaja, lakója egy óra alatt felnyalja a lépcsőt, az nem volt jó, mert mindenki maga előtt csinálja (a fele-harmada társaság egyáltalán nem is takarít, én szarszemét alak pedig elég hamar megelégeltem, hogy más dolgát is én tegyem az általam vett eszközökkel, takarítószerekkel). Tehát ennek fényében biza most is takarítson fel maga előtt, főleg úgy, hogy az igénytelenebb lakótársak több szemetet dobálnak el. Ad3. Mi a fűzfán fütyülő bagoly rézfaszáért a melóst kell zaklatni? Pláne, mikor még láthatóan dolgozik, majd ha elmentek, akkor kimegyek, és felsöpröm, ami maradna, aztán viszontlátás.

Közben még azt is próbálom kikalkulálni, hogy akkor most hogyan tovább, mert jövő hét végére már igen szeretném visszakapni a nappalit. Ennek az oka baromi egyszerű, előző életemben (már amennyiben volt olyan) egész biztos macska voltam, rühellem ugyanis a felfordulást, nekem kell a megszokott kis kuckóm a működőképességhez, márpedig ideje volna valahogy használható és alkotó állapotom rebootja.

Szóval kell az a rendezett nappali, de elfogyott a maszkoló szalag, ami még a glettelés befejezéséhez is kellene, ergo nem kezdhetek azzal holnap. Ha már elcsámpázom a boltba, akkor kellene festék, megnézni, mennyi alapozó maradt tavalyról. Aztán eszembe jut, hogy az az istenverte parkettaszegély is kellene, amit anno valami számomra rejtélyes okból nem raktak. Igen, ám gőzöm sincs, hogy az új autóban hogyan fogom azt egyáltalán hazahozni, hovatovább azt úgy pőrén vettük a hálóhoz is, és úgy tuti nem lesz jó, se a falhoz, se a bútorokhoz, vagyis ahhoz is kellene valami festék. És azt még fel is kellene rakni, ami egyedül nem fog menni, de a zember dolgozik, nuku szabadnap, maximum a péntek jöhet szóba, mert az ünnep. No, mindegy akkor deal with it.

Így is ki kell találni még, hogy mikor hova tud elmenni az ember lánya, plusz még a szokásos kajabeszerzést sem ártana megejteni, amit az ünnepnek köszönhetően megint át kell variálni. Úgy hogy közben semmi kedved kimozdulni, mert az egyet jelent azzal, hogy valaki azért néz rád csúnyán, mert feltetted a maszkot az üzletben, van, aki azért, mert kint leveszed, különben kettőig se látsz, mivel állandóan bepárál így a szemüveged, van, aki azért, mert miért vagy kint, holott te vágysz a legkevésbé erre és nem a vírus miatt, amúgy is... És örülsz, ha csöndben maradnak, és békén hagynak, és foggal-körömmel (fokhagymával, szenteltvízzel) igyekszel távol tartani magadtól az emberekből áradó érzelmeket, hogy mire hazaérsz legyen még kedved bármihez.

Szóval mese habbal, pontosabban rémmese romlott tejszínhabbal a valaki mentsen meg a saját agyamtól és az emberektől jeligére.