Ez itt a sötét oldal, avagy életem legkülönösebb krimije
Mo Yan: Szeszföld
Ha Boris Vian nemrégiben ismertetett könyvéről azt mondtam, kizökkent a megszokott világból és valami meglehetősen abszurd helyre kalauzolt, ahol képtelenségek tömegével találkozunk, akkor megleltem a párját. Legalábbis Mo Yan regényének egyik szála igen hasonló, bár súlyosabb és jóval sötétebb színezetű.
A Szeszföld detektívregénynek indul, ahol Tom Por nyomozó (szólok, elvileg beszélő név; és nekem egész végig fel se tűnt, csak az, hogy nem tűnik kínainak) Szeszföldre érkezik, hogy az állítólagos gyermekevés után nyomozzon. Már a nyomozás tárgya is igen bizarr, maga a metódus, a folyamat pedig egészen "beteg". Nyomozónkat nem is egyszer leitatják, nem kevéssé bonyolult és erőszakos kapcsolatba kerül egy sofőrnővel, egyre zagyvább lesz a környezete és a gondolatai, egyre őrültebb ámokfutása során hol hallucinál, hol kiesnek neki dolgok, végül dicstelenül egy pöcegödörben végzi mindenféle eredmény nélkül.
Ezt a történetet töri meg egy helyi, Li Akó és az író, Mo Yan (jóllehet nem tudni, e szereplő mennyiben azonos a szerzővel) levelezése. Li Akó, vagy más néven a szeszdoktor, irodalmi babérokra törne, ezért levelezik mesterével, és küldi rendületlenül műveit is, abban a reményben, hogy a már befutott író eljuttatja egy bizonyos lapnak, akik talán leközlik. Ezek a művek is szerepelnek a regényben.
Li Akó írásai szülőföldjéről, családjáról, tágabb közösségéről szólnak, így - bár irodalmi művek - több információt szolgáltatnak Szeszföldről és az ott zajló gyermekevés hiedelmének hátteréről, mint amennyit a nyomozónk kiderít. Igaz, hogy ezek sem egyeznek meg azzal a valósággal, amit a könyv végén láthatunk, amikor Mo Yan Szeszföldre látogat és Li Akóval együtt több szereplővel is találkozik.
A könyv hátoldalán olvasható méltatások közt írják, hogy lenyűgöző. Kinek mi, ugyebár, nekem valahogy mégsem összeegyeztethető a kettő, ez a jelző és a regény, amely telis tele van az Ember rút arcvonásaival. Lehengerlő talán, ámbátor nem a szó eredeti, pozitív értelmében, inkább a regény képi és gondolati világa éri úgy az embert, mint egy úthenger, és ebben a találkában semmi kellemes nincs. Már maga a feltételezett bűntény (gyerekevés) is elborzasztó, de még szembetűnőbb a többi: a Szeszföld híres utcájaként bemutatott hely, ahol mészárszékek tucatjait láthatjuk, a mohó zabálások visszataszítósága, az állandó ivászat dicsőítése, a sofőrnő állatias megnyilvánulásai... és nem ez a legrosszabb, mondhatni csupán a jéghegy csúcsa.
Ugyan a lenyűgöző jelzőt nem pártolom, kétségtelenül nagy érdeme a könyvnek ez a zavarbaejtő, megdöbbentő, helyenként egyenesen sokkoló és pőre ábrázolása az Ember "sötét" oldalának, valamint annak, minden torzított, relatív, és mivel jár az, ha ezt egy rendszer még szándékosan fokozza is.
Azt mondják (egyszer legalábbis így hallottam), hogy krimit írni úgy a legegyszerűbb, ha a végéről kezdjük. Hogy ebben mennyi az igazság meg a valóság, azt én nem tudhatom, jelen esetben nekünk talán hasznos lehet a végéről kezdeni, hamarabb megértjük, szemléletesebb lesz.
Li Akó és Mo Yan találkozóján szembesülünk a valósággal vagy mondjuk úgy, azzal, ami a legközelebb áll hozzá. Szó sincs gyerekevésről, vagy állatias zabálásról, esznek és igen, többek elég rendesen isznak is. Diamant Furu, aki állítólag a gyerekevés mögött rejlő agytröszt, a legnagyobb bűnös, valójában "csak" egy gyökér piás. Ez a szembesülés azonban nem éri nagy meglepetésként az olvasót, sőt akár nem is feltétlenül hiszi el, eddigre ugyanis már túl van egy rakás olyan történeten, jeleneten, eseményen, amelyekről képtelen teljes bizonyossággal megállapítani, igazak vagy sem, mi valós, mi hozzáköltés, mi hallucináció.
Ez a bizonytalanság, a teljes káosz Tom Por szálán érvényesül a legjobban, egy nyomozásban, ami tényekről és azok felkutatásáról, felfedéséről kellene szóljon, ám éppen abból mit se lelünk. A nyomozó persze maga sem hibátlan, ő is torzít már rögtön az elején, amikor egy kellékpisztollyal éri el, hogy a bánya portása beeressze, mégiscsak a rendszer része elvégre.
Talán ezért is kapunk megbízhatóbb információt egy, a rendszer szempontjából jelentéktelen embertől, Li Akótól. Ami megint csak szokatlan, hisz némely műfajtól eltekintve (és Li Akó nem ebben alkot, ráadásképp vedel is írás közben) az irodalomban bőven létezik torzítás, a valóság kiszínezése, átfestése, vagy egyenest új létrehozása. Li Akónál rengeteg furcsa, fantázia szülte elem van, főleg az első írásokban, amit aztán mégis visszahoz a realitás talajára. Az első történetek meséi még alátámasztani látszanak a gyerekevés bűntettét, aztán jön a trükk felfedése, hogy mindez anyósa labilis elméjének szüleménye, viszont teljes és biztos igazságra itt sem lelünk. Ahogyan sehol sem a regényben, de erre később még visszatérünk.
Minél jobban benne van a sűrűjében valaki, annál jobban hat rá torzítás, főként ha ennek még további löketet is adnak. Márpedig adnak, az eltökélt nyomozót már rögtön az elején a bánya párttitkára és társai kellőképp leitatják, még eszméletét is veszti, mire Diamant Furu megérkezik és feltálalják a főfogást, Tom Por abszolút nincs észnél. Így aztán egyáltalán nem lehet eldönteni, mi is történt pontosan, mi is lett volna az a gyermeket formázó főfogás, amiről Furuék azt állítják, pusztán egy elmés étel, aminek összetevői különféle növények.
Ha ez nem lenne elég, nyomozónknak amúgy is megvan a maga "bűne", gyarlósága, a nőkkel folytatott kis kalandjai, a történet elején látott sofőrnővel bonyolódik meglehetőst furcsa viszonyba, amiről szintén kiderül (legalábbis a nyomozó számára), hogy az ő befolyásolására kellett, hisz a nő nem más, mint Furu neje, aki mégiscsak az ő oldalára állna, aztán színre lép egy harmadik fél. Addigra Tom Por már rég kívül van a józan ész határán, és oda már soha nem is lel vissza.
Felmerülhet a kérdés: ha végül kiderül, semmi alapja a gyerekevésnek, akkor mire véljük Tom Por eltökéltségét, azt, hogy elhiszi, lehet valóság alapja a dolognak, és azt, hogy Furuék ennyi erőfeszítést tesznek a nyomozó hatástalanítására? Egyrészről nem tudni, utóbbiban mennyi az igazság, mennyire irányult a vendéglátás, a sofőrnővel való találka az ő befolyásolására, másrészt a nyomozó a rendszer részeként megtapasztalhatta s pontosan tudhatta, hogy ha éppenséggel gyereket nem is fogyasztottak, volt bőven vaj a fülük mögött. Vagy...
Vagy, ha nem siklunk el egy az utolsó levelek közt szereplő tény mellett, még jobban összezavarodunk. Tom Por történetét ugyanis a regényben Li Akóval levelező Mo Yan írja. Sejtem, most már végképp elegetek van, jó lenne, ha fény derülne a lényegre, az igazságra. Most akkor minden csak fikció, amit a regénybeli Mo Yan Li Akó sztorijaira alapozva alkotott meg? Akkor minek írtam róla ennyire részletesen?
- Mert érzésem szerint ez az apró tény lehet csak álca, hisz Mo Yan leveleiből kiolvasható, hogy nem örül Li Akó alkotásainak, először el is terelné erről az útról, aztán csak igyekezne kordában tartani, a műveiből valahogy sosem jelenik meg semmi, bár állítólag mindig elküldi őket a Nemzeti Irodalomnak, később már azt sem teszi. Talán azért van mindez, mert Li Akó túl őszinte, túl egyenes. Ebben a világban ellenben csak úgy lehet megírni az igazat, ha megfelelően becsomagoljuk, ha úgy eltorzítjuk, hogy ne ismerjenek rá.
- Mindez - meglehet - tévedés részemről (és ez csak egy újabb csavar), ám akkor is ott marad az a lehetőség, ami vitathatatlan, hogy az egész regény krimi, nyomozás, csak épp nem Tom Por az igazi nyomozó, hanem mi mindannyian, és arra kell rájönnünk (ami igazából sosem fog sikerülni), mi igaz, mi nem, miközben rengetegen igyekeznek különböző okokból, különböző mértékben ezt eltorzítani. És akkor azt még nem is említettük, az emberi elme is torzít, akár a mienk, akár másé.
Mo Yan, Szeszföld, Noran Libro, Bp., 2013.
