Nem, nem arról a jelszóról van szó, amivel belépsz a gépedbe, telefonodba, profilodba stb. Szóval nem arról az egymilliom féle vacak karaktersorozatról, aminek a felét elfelejti az ember, mert mindenhova más kell és lassan már csak a levegővételhez nem kell kódot megadni.

Azokról a jelszavakról, jelmondatokról és egyéb szlogenekről van szó, amit zászlókra tűznek a jó emberek, aztán hordozzák körbe, mint a véres rongyot, lehetőség szerint mindenféle felületen és módon az arcodba nyomják, a torkodba tömnék, és ha nem megy, aztán elhordanak mindennek.

De hát ugyan mi a bajom nekem ezekkel? Hiszen csak egy vagy több csoport számára fontos ügyet képvisel, hirdet, összegez, tömörít befogadható formába, ráadásul sok esetben olyan ügyről van szó, ami jó, üdvös, netán még én is egyetértek vele. Szóval akkor mi a fészkes fene ütött én belém, hogy itt zsémbelek?

Néhány pontban elmondom; nem ígérem, hogy rövid leszek.

1. Csak, bazzeg. Igen, nyamvadt zsémbes troll vagyok, akinek semmi se jó. Már most, mi lesz itt még később?!

Ezt a pontot azok kedvéért írtam, akik lusták továbbolvasni, netán előre döntöttek, meg azért, mert csak.

2. Az egyes pontban példázott végtelenül, végletekig leegyszerűsítés miatt.

Ettől már önmagában az ideglelés futkos a hátamon. Kevés olyan dolgot tudok ugyanis, amit kizárólagosan igen-nemre, fekete-fehérre lehet bontani, amit muszáj két dimenzióban értelmezni, nem megengedhető semmi más. Tudom, a jelszó, -mondat baromi jól hangzik, olyan kis kompakt, és szerény véleményem szerint olyan életidegen, és sokszor semmitmondó, akár egyenesen üresen cseng, amikor már kikopik mögüle a tartalom. Továbbmegyek: ritka, hogy teljesen igazak lennének, viszont előszeretettel adják el úgy, mint ami bárhol, bármikor megállja a helyét.

Jó sok mindent róttam fel most, de igazából mind az életidegenségből fakad. A jelszó/mondat számomra kicsit mindig rideg, akkor is ha elvileg épp valami érzelemhez kapcsolódik. Igen, még akkor is, amikor olyan ügy zászlaján virít, ami nekem is közel áll a szívemhez.

Kétségtelen, hogy ez az ellenérzés személyes, bennem gyökeredzik forrása, hisz - hogy fonák módon egy jelmondattal jöjjek - el a jelszavakkal és ide nekem egy történettel! Már elég régóta ez az elsődleges nyelvem, ha úgy tetszik, bár igen, volt valamikor kamasz éveim első felében talán olyan időszakom, amikor én is a varázsigét kerestem, és csak a jót akartam, az ideális világot benne csupa ideális emberrel.

Megmondom, miért inkább egy történet, tán érthetőbbé lesz berzenkedésem. A történet sem mindenható és mindent magába foglaló ugyan, ott is van bizonyos mértékű egyszerűsítés, de közülük még a legpocsékabb is közelebbi viszonyt ápol az élettel, mint bármely jelszó. Több dimenziós, rendszerint többféle nézőpont is megjelenik, van érzelmi skálája, több karaktere, egyáltalán egy olyan tere, ahol szabadon mozoghatok, sőt sok esetben újabb tereket nyithatok belőle.

Dacára ellenérzésemnek azonban ez még messze nem elégséges ok a heróthoz, már csak azért sem, mert nagyon sok jelszó mögött történetek rejtőznek, azokból hajt ki, azoknak egy esszenciáját hivatott magába foglalni, mégha talán nem is a legjobb módon.

3. Az abszolút befutó, az adu: a felhasználás módja miatt.

A legnagyobb gond, az, ami kisüti nálam a biztosítékot. Az elkerülhetetlennek tetsző folyamat, ahogy az egyszerűsítéssel, szűréssel született jelszó önálló életet kezd és máris nekilát a világ, az élet beszűkítésének. Megjegyezném ez (nálam legalábbis) éppen ellentétes a történettel.

Természetesen csak olybá fest, hogy a jelszó életre kel és nekiáll módszeresen kiiktatni az ellenfeleket, sőt mindent önmagán kívül. Valójában csak egy báb felhasználói kezében. (Nem tagadom, volt, van és lesz is rá példa, hogy történettel is lehet manipulálni, az azért keményebb dió. Tágasabb világ, nagyobb számú lehetőség, többek közt az értelmezésére, nem részletezem. A legkönnyebb úgy manipulálni, hogy ezt is szűkre szabom, egyetlen értelmezést nyilvánítok igaznak. Ekkorra azonban a történet már inkább lesz egy hosszú jelmondat, vagy azzal rokon vak hitvallás.)

A felhasználók egy része pedig gondoskodik róla, hogy a jelszó/mondat elinduljon ezen az úton. És eljön az idő, amikor ez a jelszó mindenre is vonatkozik, még visszamenőleg is, mindenre rátelepítik, amire nem illik, ami nem felel meg neki, az kuka, tabu, üldözendő. A pillanat, amikor átesünk a ló túloldalára, amikor nem leszünk különbek másnál, sőt egyre jobban hasonulunk. Más szemére vetjük a történelemhamisítást, miközben mi is eltörlünk belőle. Számon kérjük a másikon, hogy eltagad dolgokat, hogy megnyirbálja a sokszínűséget, de mi is szabadulunk bizonyos dolgoktól, jelenségektől, bizonyos alkotásoktól, mert az olyasmit mutat be, ami nekünk nem felel meg. És még sorolhatnám...

Igen, tudom, ez a felhasználók egy része, csakhogy mindig ők kerülnek előtérbe, ők a hangosabbak, és már ők is éppen elegek ahhoz, hogy beindítsák/továbblendítsék azt, amit nem kellene. Így csak azt érik el, hogy egyre többen éreznek magukon egy olyan nyomást, nem feltétlenül indokoltan vagy jogosan, de az érzéseket nemigen érdekli ilyesmi, ami többüket ellenállásra vagy ellentámadásra sarkallja. Igaz, hogy nem lenne muszáj, hogy nekik sincs igazuk, ők is felelősek ennek a folyamatnak a fenntartásában.

Lényeg, a lényeg: bárki is lő túl a célon, billenti meg a mérleg nyelvét, akármennyire, mindig elkezdődik egy egyensúlykeresés, minél nagyobbnak érződik ez a kibillenés, annál hevesebb a reakció. A jelszavak egyszerűsége pedig csak megkönnyíti ezt a folyamatot, konzerválja az egyre nagyobb kilengést, elveszünk a jelszavakra született ellenjelszavak egyre nyúló spiráljában.

Az emberiség amúgy is hajlamos úgy viselkedni, mint egy részeges alak, megy, csak megy, hol errefelé kacsázik el, aztán magához térve a másik irányba lódul. És visszafelé tart a pulthoz még egy körért, miközben szentül hiszi, egyre józanabb lesz tőle. Aztán ki tudja, ha elég hosszú ideig tart a visszaút, tán még tényleg józanodik is valamelyest, igaz, közben egyre kékül-zöldül szegény flótás, és mivel arról sincs fogalma, mit csinál, egyszer elkerülhetetlenül visszaér a pulthoz s kezdi újra az egészet, mígnem szépen tönkrevágja magát, egy szép napon kiterül a padlón s már nem mozdul többé.

Szóval valahogy úgy állunk, egyre kevésbé kedvelem én a jól hangzó jelszavakat, a kimunkált jelmondatokat hangozzanak el bárkitől bármivel kapcsolatban. Csakhogy véletlenül se legyek teljesen logikus, zárásul annyit írnék:

Mert a világ fekete és fehér is meg az összes többi szín is, ami csak létezik.

No, köszöntem a figyelmet, már ha valaki eljutott idáig! Én Ao voltam, és bármit is gondolsz most, kedves egészségedre!