Réges-régen, amikor még mi emberek nem is léteztünk, vagy éppen csak létezésünk hajnalán, ezen a földön különféle lények, henkik, azaz szellemek[2] éltek. Őseink úgy tartották, tőlük ered e föld ma is használatos neve: maailman kehto, vagyis a világ bölcsője. Valójában ezt a nevet nem is a henkik adták a földnek, hanem az a különös létező, aki egyszer csak a semmiből feltűnt köztük.

Bár a henkik maguk is sokfélék voltak, megannyi formával, a közéjük csöppenőt sehogyan sem tudták hova tenni. Nézték innen, nézték onnan, de semmire se hasonlított. Összedugták hát fejüket, együtt csak kiokoskodják mi is volna ez a valami.

Sokra nem jutottak, úgy festett, mint egy eső után megmaradt tócsa, azonban nem volt folyékony, de szilárd sem, hogy jég legyen. Valahol a kettő között lehetett. Amikor viszont egyikük hozzáért, hogy ezt kiderítse, hirtelen megváltozott a hangja, távolibb lett és mégis erősebb, kifejezetten fülsértő, olyasféle hang volt, arra hasonlított leginkább, amit ők akkor adtak ki, ha megsérültek.

A henki rögvest elrántotta puha mancsát és meredten nézte a lényt. Az addig áttetsző tócsaszerűségben millió apró pont izzott fel és pulzáló vonalak szőttek hálót felületén.

A lény nemsokára abbahagyta a hangadást, visszaváltott a másikra, arra, ami miatt felfigyeltek rá. Fogalmuk sem volt, mi az, nem hallottak még ilyet. Kellemes, változó, de időről időre ismétlődő ütemű rezgés volt. Úgy gondolták, valamit mondani akar, hogy mi is lett volna az, sehogyan sem értették. Közben a pulzáló fényfonalak elhalványultak és újra áttetsző lett. Álltak még felette, ki tudja meddig, ám semmivel se jutottak előrébb, így inkább visszatértek a saját dolgukhoz.

Csakhogy a lény követte őket, unos-untalan köröttük keringett, úszott a levegőben, hol alacsonyabban, hol magasabban, olykor érthetetlen mód úgy tűnt, több is van belőle. Néha megpihent a talajon, pontosabban a talaj felett egy kicsivel. A henkik megint csak körbegyűltek, törték, törték fejüket, annál tovább viszont sehogy se jutottak, hogy a lény akar tőlük valamit.

Elkezdtek hát elé hordani vagy megmutatni neki mindenfélét, amire szüksége lehet, amire vágyhat. A legkülönfélébb étkeket, italokat, bármit, ami érdekes lehet, elszórakoztatja, lefoglalja. A lénynek azonban semmi se nyerte el tetszését, és ahogy változott az idő és egyre többen sürögtek körötte, úgy adta ki mind többször azt a fájdalmat okozó hangot és változott át lüktető fényfonalak kötegévé. A henkik immáron teljesen tanácstalanul szemlélték, elfogytak ötleteik, de a legtöbben mégsem tudták ott hagyni.

A lény aztán ismét elhallgatott, majd olyasmit tett, amitől mind megrémültek. Átváltozott, nem egyszer, nem kétszer, számtalan alkalommal öntötte magát új formába. Ezek az alakok ismerősek voltak és mégis idegenek. Úgy tűnt, a különféle henkik bőrébe bújik, csakhogy nem volt bőre, sem pikkelye, sem szőre, sem páncélja, semmi nem fedte vöröslő, gőzölgő kocsonyás testét. Közben pedig újra és újra megismételte azt a bizonyos hangot.

Így újabb problémával találták szembe magukat, most már értették, mi baja van, mire lenne szüksége, de nem tudták, hogyan adhatnák meg neki. Nekik természetes volt, hogy valami fedi testüket, így születtek. Valami megoldást csak kellett lelniük, hisz szegény teremtés nem maradhatott ilyen védtelenül, azt sem értették, hogyan maradt eddig életben.

Már éppen azon vitáztak, vajon a levedlett szőr, pikkely vagy bőr lenne megfelelőbb, amikor egy kisebb henki, aki arról volt híres, hogy ritkán szólal meg, jó, ha száz évente egyszer előfordul, hangosan felkiáltott:

- Alasti sielu!

A henkik meglepetten néztek előbb társukra, majd a lényre, aztán ismét, oda-vissza. Végül ketten-hárman szinte egyszerre tették fel a kérdést:

- Gondolod, hogy ez a fura lény lenne a Meztelen Lélek?

Még mielőtt a kérdezett felelhetett volna, már többen egymás szavába vágva adtak hangot csodálkozásuknak, egyszersmind csalódottságuknak. Lett is hamarost olyan hangzavar, hogy még a felhőkön szunnyadókat is felébresztette. Ez az alaktalan, jellegtelen, remegős valami lenne az a várva várt, sokat magasztalt Lélek? Az, aki újjávarázsolja a világot? Bizony sokan közülük nevetségesnek találták már a puszta gondolatot is, hiszen az a négy úgy beszélt róla, mintha egy csoda lenne!

Az a négy régen más volt, egy közülük, ám egyik napról a másikra megváltoztak. Egyszer csak elkezdtek barátkozni, holott előtte jóformán a másik létezéséről sem tudtak, és egyre többet beszéltek valamiféle szertartásról, átváltozásról. Majd egyik reggelre nyomuk veszett; amikor pedig évek múltán visszatértek, meg sem ismerték őket. Nemcsak hogy nem hasonlítottak régi önmagukra, még a nevüket sem használták. Már nem is henkik voltak.

- El kell vinnünk hozzájuk - szólt újra az apróság, határozott hangja azonnal csendet teremtett köztük.

Többségük egyetértőleg bólogatott, ki több, ki kevesebb lelkesedéssel.

Az a négy valóban e feladatot hagyta rájuk, mielőtt ismét távoztak.

Fel is kerekedtek szinte mind a folyó forrása felé véve útjukat, hisz ők csak ennyi útmutatást adtak, ha megjelenne Alasti sielu, kövessék a folyót, menjenek odáig, ahol megszületik. Odáig azonban mégse kellett elmenniük, valamiképp a négy is értesült a Meztelen Lélek megjelenéséről, s már az úton várták őket.

Azon a helyen, ahol találkoztak, a folyó kiszélesedett és egészen sekély volt, nagyjából középtájt kis sziget épülgetett, melyen egy csenevész fa nőtt. Alasti sielu rögvest vézna kis ágai között termett, mire a négy csupán egy biccentéssel köszöntve a henkiket, a fa köré állt, arra a négy lapos kőre, melyek jóval a víz színe fölé emelkedtek.

Először a Vízgyermek alakult át egyetlen hatalmas cseppé, mely befogadta és megtisztította a lényt, majd visszatért helyére és újra szokatlan testét öltötte magára.

Őt követte a lágy szellővé válva táncoló Ég Tündére, aki megszárogatta, és a Vízgyermekhez hasonlóan megtért a kőre pihenni.

A Meztelen Lelket eztán a Hegyek Királya vette óriás tenyerébe, hogy megformázza a Vízgyermek közreműködésével, majd óvatosan visszahelyezte a csenevész fa tövébe, mivel most már akkora volt, nem bírták volna el a girbegurba pálcika ágak.

Alakját még nem pillanthatták meg, mert a Sárkányember rögtön ott termett és lángként körbeölelte, hogy megszilárdítsa és felmelegítse.

Alighogy a láng elhúzódott, először a Vízgyermek cirógatta meg, majd az Ég Tündére a Hegyek Királyának testéről finom port vitt Alasti sielunak, abból szőtt selymes takarót, amelybe burkolta.

Aztán mind a négyen megajándékozták még.

És a henkik azt látták, a csenevész fa és előtte e furcsa lény, akinek alakja most a Sárkányemberéhez és a Vízgyermekéhez volt hasonlatos, felragyogott, fénnyel itatva át a nap második felének szürke homályát.

Majd hogy a ragyogás elhalványult, előtűnt alakjuk, de a fa többé nem volt csenevész, vaskos törzse erre-arra tekergett, alacsonyan szétterülő ágain megannyi áttetsző levél ült. Alasti sielu kissé szokatlan testét valamiféle opálos, vékony anyag fedte, melyen át meg áttűntek a legkülönfélébb színekben pompázó, kavargó minták. Nyakában cseppformájú türkiz medál, egyik lábán indákból font, kagylókkal és kavicsokkal díszített ékszer, jobb csuklója körül apró lángok alkotta, bal csuklóján lassan örvénylő szélvonalak fonta karperec.

A henkik elképedtek, el sem akarták hinni, hogy ez a gyönyörű lény ugyanaz lenne, mint az az amorf valami, amit idehoztak. Mégis el kellett ismerniük, hisz mindenféle érzékszervük ezt közvetítette.

Alasti sielu lassú, méltóságteljes és kecses mozdulatokkal táncolt az újjászületett fa ágain, miközben halk, lassan hömpölygő dallamra írt éneket dalolt. Nem értették szavait e különös varázsigének, de a zsigereikben érezték, ahogy a belőle áradó bűverő átitatja az egész világnak és annak teremtményeinek (magukat is beleértve) minden egyes porcikáját.

Bár a szavakat nem értették, pontosan tudták, mi történik most és mi lesz később. A Meztelen Lélek felöltöztötetésével végleges formát kapott és most betölt mindent, most - itt a Világ Bölcsőjében - számukra új világ születik, valójában teljessé lesz az eddigi vázlat. Ezzel együtt ők a világnak egy másik részére kényszerülnek hamarosan, ahol ők, valamint azok henkik és egyéb élők találnak otthonra, akik nem részesültek Alasti sieluból, vagyis megtagadták ajándékát. Utóbbiak a később megszülető Sötétség, az Üresség alattvalói lesznek, aki egyszerre része és ellene Alasti sielunak.[3]

[1] A történetet ugyanabban a mára ismeretlen törzs meséit, történeteit tartalmazó kis könyvben leltük, ahonnan az előző is való. S. I.

[2] A könyvben több rajzot, leírást találunk e lényekről. Bár szellemekként emlegetik őket, többségük rendelkezett szilárd testtel. S. I.

Kage megjegyzése: a jelenlegi Shinwano Ichigóval megleltük ezt a könyvet, vagy legalábbis egy részét, a rajzokat és leírásokat elnézve szerintünk e szellemek a ma a Pokolban tanyázó démonok elődei lehettek.

[3] A szöveg itt véget ér, az eredetiben a következő, egyben utolsó bekezdést valaki kisatírozta. S. I.

Kage megjegyzése: Három dolog is felkeltette a figyelmem ebben a történetben. 1. ezeket az időbeli anomáliákat még mindig nem tudom hova tenni. lásd: Kuroi (azaz itt a Sötétség/Üresség) része ennek a Léleknek, mikor még nem is létezik. 2. Az utolsó bekezdés alapján már biztos vagyok benne: a Pokol démonainak ősei voltak a henkik, és azokból a henkikből lettek Kuroi első alattvalói, akik nem kísérték el Alasti sielut a szertartásra. 3. A történetet és a kötet más darabjait alapul véve a négy elemi Lélekős eredetileg henki, vagyis démon volt.