Érdekes, hogy éppen ebben a formában fogalmazódott meg valamikor hetekkel ezelőtt bennem az ötlet, a gondolat. Gyerekkoromban a falunkban jártam óvodába és általános iskolába, azok alatt az évek alatt "jobbnál jobb" gúnyneveket kaptam a - főként télen - pikkelyszerűen hámló bőröm miatt. Mondhatjuk úgy is, rögtön kettő az egyben voltam/vagyok, mert ugyan valóban kinőttem valamennyire, ahogy a sokadik orvos karját széttárva megjegyezte, de azért nem tűnt el teljesen. Ámbátor ez csupán egy kis kitérő, nem egy múltbéli sérelmek lajstromot készültem ugyanis írni.

Akkor jutott ez eszembe - az ő pikkelye, az én bőröm -, amikor egy borzalmas orvoslátogatáson végeztem. Úgy éreztem magam, mint akit jól megtapostak, pedig nem történt tragédia. Az más kérdés, hogy nálam már az elég drámai, ha kénytelen vagyok elmenni és kapcsolatba kerülni idegenekkel, ráadásul az orvosnál mindig olyan kiszolgáltatottnak érzi magát az ember. Ennek eredményeként én már tényleg akkor megyek, amikor eléggé fáj vagy akadályoz valami, persze, ez meg csak még rosszabbá teszi az egészet.

Abban, ami történt, nem volt semmi különleges, más talán már rég elfelejtette volna. Mit mondhatnék? Én más vagyok, ebből dolgozom, számomra a hétköznapinak (is) megvan a maga különlegessége. Ezekben turkálok, hátha meglelem... a fogalmam sincs, igazándiból mit, mégis kitartóan keresem.

Annyi történt, ami megannyiszor megesik bárkik közt, ő az én bőröm pikkelynek érezte, ami végighorzsolta, én aztán fordítva. Már utólagos értelmezésem alapján.

Legjobb emlékeim szerint már említettem, meglehetősen pocsék vagyok kommunikációban, és egyike rossz reakcióimnak, hogy önkéntelenül mosolygok, ha zavarban vagyok vagy feszült, ideges; márpedig elég sokszor fordul ez elő. A legtöbben szerencsére pozitívan értelmezik esetlen és ösztönös reakcióm, és nem tudják, hogy sok esetben én abszolút nem érzem jól magam. Dióhéjban (esetleg mogyoró is lehet) az orvosnál teljesen ellentétes hatást értem el, akaratomon kívül. (Valami teljesen inadekvát, oda nem tartozó megjegyzést tett, amire így feleltem mintegy reflexből, pont azért, mert gőzöm nem volt, hogyan jön ide.) Éles hangon közölte: neki nincs kedve mosolyogni, bár nem pontosan ezeket a szavakat használta. Nem esett jól. Nem kell mondani, már mások megtették, túlérzékeny vagyok, ám nem hiszem, hogy bárkinek joga van egy másik ember érzelmeivel vitatkozni. Már csak ezért sem feleltem, és amúgy is gyűlölök bármi ilyesmibe belemenni, igaz, magamban megjegyeztem, én elhiszem, hogy fáradt és/vagy rossz napja van, ez nem indokolja a hangnemet, és ha már itt tartunk, én se jókedvemből vagyok itt, sőt még csak nem is abból mosolygok.

Természetesen, hagytam az egészet, végighallgattam, amit mondott még, és örültem, hogy végre visszamehetek magányomba. Nem láttam volna túl sok értelmét a szavaknak, az ilyesmire úgy sincs jó megoldás, elvégre úgyis mindenki azt érzi, az ő bőrét sértette fel a másik pikkelye. Az ilyenkor (rosszabb esetben egyáltalán) nem merül fel, hogy másnak ő és az adott szavai, reakciója érződik pikkelynek, vagy hogy az ő receptoraiban van hiba, és az egész csak egy félreértés. Fenntartom jogosultságát, érvényét a lehetőségnek, hogy én is ludas vagyok, végül is hajlamos vagyok nem érteni, vagy nem megfelelően érteni az embereket és közléseiket.

Az egészben nem az igazságtétel a lényeg, hanem maga a jelenség és a folyamat, aminek csupán egyetlen, személyes példája volt ez. Ennek a jelenségnek a megcsócsálása aztán továbbvezetett az ismert elvig (amelyet én is vallok): lehetsz bármilyen, tehetsz bármit, amíg nem bántasz mást. No, igen, mint az ábra és a tapasztalat mutatja, ez nem olyan könnyen teljesülő feltétel ám. Pontosítsunk akkor: amíg szándékosan nem bántasz mást. Aztán rájössz, jól hangzik, csak épp megette a fene az egészet, mert amiként nincs szótárunk minden egyes emberhez, úgy a szándékok is csak az egyén számára ismeretesek, és ő bizony hazudhat is róla, még akár magának is. Azért a semminél talán mégiscsak jobb.

kép: Pinterest