1.

- Tényleg pocsékul vagyok - mormoltam magam elé.

Már vagy három órája csak ülök a gép előtt, a digitális táblával ölemben. Próbálok kapcsolódni a történethez, aminek nyersfordítását néhány napja küldték el a kiadóból, hogy borítót és illusztrációkat rajzoljak aztán hozzá, de nem megy. Hiába minden. A szavak nem szólnak hozzám, itt van előttem a kép, amit a történet lefest és nem vagyok képes belehatolni.

Próbálom máshonnan, kezdjünk el egy egyszerű kis képet az egyik jelenethez, ami kiemelkedik és még mond is nekem valamit. A kezem azonban megdermed a tábla fölött, a digitális toll hegye ott lebeg a felülettől néhány milliméterre, és nem értem, miért. Pedig elmémben ott a kép, izmaimban ott feszülnek a mozdulatok, amelyekkel életre hívnám... és ott is maradnak.

Hazudtam, részben legalább, hisz van elképzelésem az okról, meg is fogalmaztam: pocsékul vagyok. Nem fizikailag, és nincs okom rá. Már hogyan lehetne okom rá? Mégis hogyan, amikor most én vagyok a szerencsések egyike, sőt már régóta az vagyok? Most azért, mert ez a járvány a mi kis párosunk életét alig érintette meg. Otthonülő típusok vagyunk, mindkettőnknek végig megvolt s azóta is megvan a munkája. Persze bizonyos hatásokat mi is megéreztünk, megérzünk, ám ezek nem többek alig bepirosodó macskakarmolásnál, egyelőre. Régebb óta pedig azért vagyok szerencsés, mert az lehetek és azt csinálhatom, amit szeretek. Legalábbis mások ezt látják bennem, rajtam, és nemegyszer erre reagálnak a maguk keserű fullánkjaival. Ha hiszik, ha nem, megértem keserűségüket, éreztem már én is a számban ízét. Talán épp ezért lep meg olyankor a bűntudat, és szégyellem szerencsém, pedig áldanom illene.

Az más kérdés, nem vagyok benne biztos, hogy igazán az lennék, aki szerettem volna lenni, attól függ, mikori elképzelésre gondolok. Egy viszont biztos, nem szeretem magamat, ilyenkor aztán különösen és kifejezetten utálom. Itthon vagyok a szabadnapomon, holnap is csak délután kell a drogériába mennem, tehát lenne időm a saját képeimmel, a képregénnyel vagy ezzel a könyvvel foglalkozni, és egyik sem megy. Mozdulatlanságra kárhoztat valami, valami bennem, és feleslegesen erőlködöm. Még csak a jól hangzó diagnózissal sem élhetek: alkotói válság, hiszen ötlet, ihlet az van. Annyi gondolat, kép, forma örvénylik az elmém felszíne alatt, még a felszínre is buknak, csak épp képtelen vagyok életre hívni őket, a folyamat szalagján szakadás van.

Megelégelem a dolgot, hatalmas, ingerült sóhajjal kikapcsolom a gépet, majdnem le is csukom fedelét, az jár a fejemben: szívesebben üvöltenék, vagy sírnék, de egyiket sem tudok, az is bennreked. A műanyag roppanó hangja figyelmeztet baklövésemre, ugyanis a laptop egy nagy nyavalyája a zsanér, típushiba, közben a gép még csak pár éves és abszolút jól működik, szeretem is, nincs is baj, amíg nem akarom lezárni, mint most. Elpakolom a digitális táblával együtt, majd nekiállok takarítani, legyen a napnak valami eredménye, még ha az nem is túl jelentős. Ha már itt tartunk, szabaddá tehetem a holnap délelőttöt is, ha ma megfőzöm a kajánkat, bár hogy minek, azt nem tudom, végül is a remény hal megy utoljára, vagy amit ma megtehetsz, azt igazából holnap is megtehetnéd, amennyiben ismernéd a kikapcsolódás fogalmát. Engem viszont még nem sikerült kikapcsolni se másnak, se magamnak.

Ennek a ténynek megfelelően a jó párórás, majdhogynem nagytakarítás, főzés, macskázás után, visszaülök a géphez. Mivel férjem délutános, még akad elütni való időm, úgyse tudok addig elaludni, míg haza nem ér. Rákeresek a könyvre angolul, találok is pár cikket, zömében ajánlók, akad egy-egy kritika, ám nekem egyik se mond sokat, semmi olyat nem ad, ami egy kulcsra hajazna. Egy kulcsra vagy késre vagy bármire, amivel rést találhatnék, nyithatnék, amivel bejuthatnék, hogy megleljem és felépítsem azt a kapcsolatot vele, amire elengedhetetlenül szükségem lenne ahhoz, hogy jó borítót és illusztrációt adjak neki.

Aztán az is megfordul fejemben, talán nem is ilyesmire volna itt szükség. Én nem tudok mozdulni. Hiába örvénylik bennem ez a sok gondolat, mint egy Van Gogh festményen; forgásuk, áramlatuk meddő, önmagába torkolló folyó, semmi értelme. A hiba én vagyok, én vagyok, aki dermedt, aki beleragadt egy ismeretlen mocsárba. Egy Van Gogh festménybe ragadt légy vagyok. A szárnyaimon fekve, lábaimmal az ég felé kalimpálva próbálom elérni a szabadságot. Jobb híján a képzeletem teremtette illúzióval, lábaim csápként kinyújtva, az üres levegőt kaszálva azt hiszem, elértem valamit, eljutottam valahová, miközben ugyanott vagyok. Ugyanott? Vagyok?