4.

Kellett nekem emlegetni a rossz alvást meg éjszakákat! Szépen falra festettem az ördögöt, kísérőm-őrzőm, a varjú pedig sötét bűverejével életre keltette, vagy inkább csak rásegített, szárnyát nyújtotta a megtestesülni vágyó démon vonalainak.

Szóval itt vagyok hajnal fél hat körül ismét az ablak előtt, egyik kezemben a bögre, a másikkal a párkányon üldögélő macska állát vakargatom. A vállam üres ugyan, látom és érzem a varjút, a könyvespolc tetejéről figyel, és elégedett. Pontosan tudja, az elmúlt két éjjel megtette hatását.

Van, amikor emlékszem az álmom képeire, legalábbis valamennyi lenyomat még ébredés után is marad, van, amikor se kép, se hang, de vannak érzelmek, kísértetek, amelyek belekapaszkodnak a visszatérő tudatomba és órákig, napokig nem eresztenek. E kísérteteknek csupán arra van szüksége, hogy álmomba belekeveredjenek a múltam karakterei, még csak nem is kell, hogy a családom tagja legyen. Mert a múltat jelenné varázsolva előhúzza a kísértetet. A következő éber óráimban aztán minduntalan visszaküld abba a tudatállapotba, melynek ma már semmi relevanciája... ha a környezetem nézzük. Ha az énem, az életem, az már fogósabb kérdés, összetettebb válasz, nem, nem olyan egyszerű, minthogy a részem, ám túl fáradt vagyok megfogalmazni.

A bögre is kiürült már egy ideje, nincs is kedvem tovább rágni a dolgot, vissza fog térni afelől nincs kétségem, most azonban lerázom egy időre, kicsit kitessékelem elmémből. Szerda van, hivatalosan az egész napom szabad, privátban meg akad elintéznivaló, semmi kirívó, csak, ami az életben maradáshoz szükséges. Jó, hát talán kicsit túl szűkítettem a meghatározást. Mondjuk, a jóga és a testmozgás nálam idesorolandó, ha legalább két naponta nem szánok rá egy-két órát teljesen leeresztek és elmacskásodom, és minél többet hagy ki az ember, annál nehezebb újrakezdeni, minél később kezded újra, annál rosszabb az állapotod. Statisztikát még nem csináltam, így nem tudom, pontosan mikor, de eljön az a pont, ahol menthetetlenül belecsúszol ebbe az ördögi körbe, aztán győzz kitörni belőle.

Rövid távon a következő napirendi pontom se okoz visszafordíthatatlan károkat az életben, takarításügyileg viszont kicsit mániás vagyok, többen azt mondták, igaz, szerintem a két naponta porszívózás, a heti egy portörlés nem ez a kategória, ráadásul úgy, hogy a portörlés az a könyvespolcaink esetében csak olyan ahol a papok táncolnak jellegű, évente egyszer vagyok hajlandó lepakolni őket, ugyanennyiszer veszem rá magam a konyhaszekrények kipakolására.

A csapcsere meg elsősorban az idegeim megóvása céljából szükségeltetik, ugyanis kezdek megőrülni tőle, hogy olyan régi, se kinyitni, se elzárni nem lehet normálisan, csöpög is állandóan, ebben viszont az cserélgessen tömítést, akinek hat anyja volt. Plusz minek, ha egyszer már letakarítani se lehet normálisan? Azóta küzdök vele, hogy ideköltöztünk. Eme szent napon pediglen elérkezik az idő, amikor annyira megunom a dolgot, és annyira el akarom foglalni magam valamivel, hogy ne azokon a dolgokon pörögjön az agyam, amit a kísértetek sugdosnak fülembe, hogy felírom a paramétereket, elzarándokolok a néhány utcával arrébb található üzletbe.

Ott aztán jól megnéz magának mindkét eladó és a melós vásárlók, elvégre nőként a fenéket téblábolok én arrafelé és még csak nem is kérdezek, határozottan elmarom vágyaim tárgyát és megyek fizetni. Persze, nem tudják, csak azért nem adom elő a kissé eltévedt "szőke" nőt, mert már az előző lakásunknál begyűjtöttem egy pár tapasztalati pontot e téren.

Alig érek haza, a kísértetek lehelte köd ráborul elmémre, és miközben cserélem a csapot a mosogató felett, már arra gondolok, milyen szánalmasan festek, milyen szánalmas az életem ahhoz képest, amilyennek lennie kellene. Az iskolákban mindig én voltam az okos lány, a családban is nekem szánták ezt a szerepet, én majd diplomás leszek meg orvos, a művész szerepet anyám a húgomra osztotta. Ehhez képest van egy töltelék, semmit sem számító bölcsész diplomám, amivel sosem kezdtem semmit. A rajzolás nem a szakmám, nem vagyok profi, a drogériában végzett munka olyasmi, amit bárki képes megcsinálni. Sosem voltam okos, csak teljesítettem és azt sem elég jól. Az, hogy kicserélek egy csapot meglehetősen nevetséges teljesítmény így harminc fölött, amikor régi ismerőseimnek rendes munkája van, karrierje.

Aztán ez a spirál egyszer csak kifullad valamikor főzés közben, előbb-utóbb belefáradok talán, vagy fene se tudja, mi történik. Hogy a zenétől, amit hallgatok vagy mástól, egyszer csak felszívódik ez a köd. Egy ideig csak állok bután hunyorogva a napfényben, majd megjelenik egy vonal, megragadom és mire végzek a konyhában, már egy kép és több ötlet van a fejemben.

Az ötleteket gyorsan feljegyzem a füzetben, ami a képregényhez van. Utána újra elolvasom a fordításnak azt a részét, amihez a kép előbukkant valahonnan a homályból. Jól emlékeztem rá, passzol. Nekiülök dolgozni, a varjú ingerült károgása egyik fülemen be, másikon ki.

Dél körül már készen van a vázlat, az alap. A színek, az igazi mélység még hiányzik, de ott van nemcsak a fejemben, a kezemben is. Ekkor szakít durván félbe a telefonom éktelen hangos rikácsa. Az autószerelő az, mehetek a kocsiért, amit még szombat délben hagytunk nála, hogy nézze át és vizsgáztassa le. Amíg jó idő van, nem használjuk napi szinten, úgyhogy különösebben nem hiányzik ilyenkor, főleg ha a nagyobb bevásárlást elintéztük. Persze, ettől függetlenül azonnal elindulok, nem olyan sok idő amúgy sem, jó harminc perc séta odáig.

Útközben egy ideig még kitart a hirtelen meglepett áramlat, két sebtében lejegyzett ötletemet is tovább fűzöm, már-már egész fejezet lesz belőlük, aztán újabb kattanás, a varjú karma végigkarcolja vállam, ahogy ismét elhelyezkedik. Onnantól kezdve új spirál kezdődik, a rombolásé. A pusztító, egyre szűkülő körök szeletenként nyesik le mindazt, amiről - ha másképp nem, alkotás közben - elhiszem, hogy az enyém, mígnem eljutunk odáig, egyáltalán miféle alkotásról beszélek én? Egyáltalán miféle életről képzelődöm? Végszóként pedig az utolsó öt percben a derült égből nyakamba kapom a zuhét is, így ázott madárként, vagy inkább madárijesztőként érek célt.

Ahogy belépek a műhely viharvert ajtaján, hallom, majd látom is, a szerelő épp valaki mással beszél. A lányáról van szó, ő vitte iskolába, valami versről.

- Ne is mond! Másik lány anyukája érdeklődött, hogy ment a verstanulás. Azt mondja, ők egész hétvégén szenvedtek vele...

Nem emlékszem pontosan szavaira, sokkal jobban megmaradt az, ami belőle áradt, hogy tanul a lányával, de nem fogja fel valamiféle sorsfordulóként az eredményt. Könnyedség, melegség volt benne. Csoda, hogy felismerem, vagy épp azért látom meg azonnal, mert nekem olyan nagyon hiányzott.

A szavakat már csak azért sem tudom visszaidézni, mert közben a valóságadásának képe zavarossá vált, elment, majd másik adást vetített elmém. Egy kép jelent meg először, egy régi-régi kép. Az én elsős munkafüzetem képe, sok-sok középkék vonalakkal határolt kocka. Az első kockában egy nyomtatott kettes szám, mellette és alatta több sorban, de még nem elégben, az én írásom, egy csomó kettes, egy csomó hattyú, ám az én hattyúim rútak, testüket nem egy szép, szabályos hullám viszi hátán. Nem olyanok, mint az a kettes ott legfelül, a sor legelején. A kép először kristálytiszta, olyan éles, hogy már-már fáj.

És fáj. Ahogy megkésve befut a hang is. Az ő hangja, a felettem álló anyám üvöltése, ő ordítja, hogy milyenek az én ketteseim, hogy miért nem vagyok képes rendesen írni, hogy... nem tudom, mert elönt a saját hangom, a zokogásom hangja és az összes többi érzet. A fuldokló, ziháló lélegzetem, ahogy kapkodom a levegőt, a görcs a gyomrom tájékán, az arcom hidege, a kezem érzéketlensége, az érzés a mellkasomban, sosem tudtam még megfogalmazni, milyen is az az érzés.

Anyám hangja már egy ideje azt mantrázza: hagyjam abba a bömbölést, aztán hátrarántja a fejem, a hajamat markolja, arcomba hajol, rám fröccsen a nyála, ahogy megint azt ordítja: hagyd abba! De nem tudom. Hogyan kell azt? Abbahagyta valaha már valaki a sírást parancsszóra?

Meglehet, e parancs bűvereje, hatóideje nem azonnali, évek múltán fejti ki hatását. Eljön-e az idő, amikor fel lehet oldani? Ezen gondolkodom most, miközben gégémet kitölti valami, amitől elviselhetetlenné fokozódik a nyomás, de nincs szelep, amivel mérsékelhetném, állkapcsom feszes, fogaim egymást őrlik fel.