7.

Alig vártam, hogy hazaérjek, szinte ráesem a székre a konyhában, kabátostól, cipőstől, a csomagot, amit átvettem a csomagpontom a férjemnek, és a néhány zsömlét, csokit, tejfölt tartalmazó zacskót az asztalra rakom. Persze, nem könnyebbülök meg, a megmagyarázhatatlan teher bennem van, nem tudom megfogni a kezemmel és lerakni, bár már szívesen vállalnám a kitépéssel járó fájdalmat is. Kell vagy öt perc, mire összeszedem magam, levetkőzöm és keresek egy fájdalomcsillapítót, mert szétszakad a fejem. Ez ma már a harmadik, pedig még délután kettő sincs.

Hajnalban már ezzel keltem, aztán valahogy tíz körül megint annyira hasogatott, hogy még a kolléga is megjegyezte, amikor hátramentem egy bogyóért, olyan sápadt vagyok. Biztonságkedvéért mértem lázat akkor is, bár reggel szoktam, de semmi, nem mintha számítottam volna másra, a fejfájásomon kívül kutyabajom sincs. Az meg most gyaníthatóan az emlékezés számlájára írható, mindig ez van, amikor valami miatt túl sok gyerekkori dolog jön fel bennem, aztán amint visszasüllyednek, és kipihenem magam, vége. Ez a súly, ami nyom, más kérdés és érthetetlen.

Vasárnap a hajnali virrasztásomnak hála nagyjából egy zombi képességeivel bírtam, viszont az aznap éjjelt végigaludtam. Tegnap éjjel már nem ez volt a helyzet, de csak a megszokott hajnali, két-háromszori feleszmélés jött, annak is járuléka az esetek egy részében ez a borzasztó fejfájás.

Tegnap kifejezetten jó napom volt, már legalábbis, amit más annak nevezne. Jól éreztem magam a munkában, semmi gond nem akadt, a másik munkám, a borító és két már elkészült illusztrációm is elnyerte a kiadó tetszését, igaz, én nem vagyok velük annyira elégedett. Nekem valahogy émelyítőek, túlságosan is szépek, nem tűnnek valósnak, persze 1. a megrendelőnek ez kell, erre mondott igent 2. milyen legyen egy kimondottan anya-gyermek meséket/történeteket tartalmazó könyv illusztrációja az én szememben, ha nem émelyítő? Jó, hát ezt megint csak ne reklámozzam, ilyesmit nem vallunk meg hangosan, mások előtt. Anyám megszült, nem fagytam meg, nem haltam éhen, élek, innentől kezdve már az van, ami a négy fal között történt, az meg maradjon is ott.

Egyébként, így belegondolva, nem is lenne olyan rossz az, már amennyiben a valóság meg az ember úgy működne, ahogy azt egy-egy társadalomban vagy csoportban elképzelik. Abban az esetben ugyanis egy évtizede eltűnt volna az egész az életemből, ott maradt volna a házban, amiben már mások laknak, azok meg kezdhetnének vele, amit akarnak, bár sanszos, hogy akkor aztán rengeteg háznak nem akadna új tulajdonosa.

Úgy elragadnak ezen az ötleten felpörgött gondolataim: hogyan néznének ki, miféle lények, létezők lennének ezek a négy fal között felejtettek, és vajon mit tennének velük az új lakók, lenne ezeknek is valamiféle szeméttelep, netán kénytelen lenne mindenki megbarátkozni velük?, majdnem leégetem a hagymát. Elzárom hát inkább a csapot, vagyis próbálom, de szinte rögtön felötlik bennem: ha ez így működne, mi lenne a reakció? Talán ez elég sokkoló lenne, hogy észbe kapjanak emberek, valami kegyetlenül el van itt baszarintva? Azt hiszem, erre mondják, felébredsz és pisibe lóg a kezed, ja, bocs bilibe. A lényeget tekintve mindegy. Csak az lenne, hogy minduntalan felégetnék, lerombolnák a régit, sóval behinteni a helyét, aztán jöhet az új. Itt elakadok. No, jó, és ettől még elszublimálnának a lények, vagy mi lenne velük? Másrészt ez így zsákutca, a többségnek nem akadna ilyesmire pénze, sőt örül, ha egyszer eljut odáig, vegyen valamit, amit 10-20-25 év múlva talán meg is kap a banktól. Summa summarum az marad, hogy szépen vagy kevésbé együtt lakunk velük.

Lényegében ott vagy, ahol a part szakad, mert te vagy a lakhelyük...

Nem hiszek abban, hogy ki lehetne őket tessékelni, magadból pedig - már amennyiben nem őrülsz meg teljesen - nem költözhetsz ki. Elkölthetek én vagyonokat egy terápiára, ezen nem fog változtatni, az ember nem egy gép, amit meg lehet javítani, amin bármit ki lehet cserélni. Mást ettől még lehet, de azt sem más fogja helyetted elérni. Elsősorban ismerned kell őket hozzá.

Nálam már ezzel is akad azért gond, soknak tűnik, amire emlékszem, valójában nagyon-nagyon kevés, az emlékeim nagyobb része olyan, mint egy rosszul elkészített fotó, kísértet fénykép, ami csak egy ideig látszik, majd elhalványul és ami marad utána az egy láthatatlan, megfoghatatlan érzés, ha egyáltalán, vagy csak szikár, száraz adat, vagy még az sem. Ugyanez a helyzet azzal, amit tanultam, megmaradtak összefüggések, van, amit használok, a többi meg vajon hol van? Talán valami baj van a fejemmel, talán csak annyi, amit a pszichológus mondott: nem tudok többre emlékezni, különben képtelen lennék élni az életem. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, és éppen ez az egyik oka, hogy kételkedem benne, bármiféle terápia helyrehozna.

Tegyük fel, elkezdünk mélyebbre turkálni, megkeresni még több emléket, az jó lenne? Ugyan mitől? Mitől, amikor azok az én, ráadásképp gyerekkori emlékeim? Köztudott, hogy azok nem megbízhatóak, mert torzítottak lehetnek, minél kisebb gyerekről beszélünk, annál inkább. Nem véletlen nem mentünk nagyanyámmal rendőrségre, nem volt bizonyíték, csak az én szavam lett volna az övékkel szemben, az pedig semmi. Anyám könnyen lehet, hogy ugyanúgy tagadta volna, hogy elmondtam neki, mit tett apám, mint azokat a dolgokat, amikkel szembesítettem kamaszkoromban valamikor. Mint azt, amikor - lehettem tízéves - dühös lett és megfogta a ruháim, amik épp a szekrénybe voltak, bevágta őket egy táskába, fogta azt, másik kezével karon ragadott és kirakott a kapu elé. Ahogy tagadta azt, hogy nem akart engem, de nem ezt mutatta, nem egyszer a fejemhez vágta, tönkretettem az életét, hogy úgy lettem, egy nap elfelejtette bevenni a tablettát... Kérdem én, mit lehet ebből kihozni? Mert itt nincs igazság, az rég elveszett és senki sem találja meg.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? (amúgy szerintem ez egy hülye kérdés, mert tojások előbb léteztek, mint tyúkok.) Vajon a következő emlék mit bizonyít inkább? Talán hét-nyolc lehettem, nem tudom, pontosan min, de szokás szerint anyámék aznap is veszekedtek, én féltem és el akartam menni, el egy jó helyre, persze lehetőségem annyi volt, hogy kimentünk a húgommal az udvarra. Aztán fogalmam sincs, honnan, hogyan jött az ötlet, eldöntöttem, én bizony elmegyek a nagyiékhoz, ott sokkal jobb. Azt hiszem, a húgom azért jött velem, mert nem akart maradni, én meg beletörődtem, mert menni akartam, elvégre én tudom, hogy jutunk el a vonathoz és hogy majd egyszer át kell szállni. Mondjuk, bizonyítéka annak, mennyire nem voltam okos, az eszembe se jutott, hogy a buszra, a kompra és a vonatra kellene jegy, amire tuti nem elég az apró, ami a zsebemben csörög. Nem tudom, mennyit voltunk távol, homályosak a dolgok, a buszra nem szálltunk fel, és valahova elcsatangoltunk a faluban. Hogy mi mentünk haza vagy anyámék találtak meg, azt se tudom. Azt tudom, apám akkor adott akkora pofont, hogy a radiátor adta a másikat, ha van pofon, amit abszolút megértek, az ez volt, tényleg bődületes marhaságot csináltam. Ezek után kérdem, minek a bizonyítéka ez, a családunk borzasztó mivoltának, hogy itt valami nagyon nincs rendben vagy az én rosszaságomnak?

Mit mond az, hogy anyám, aki csecsemőápoló volt, velem mégse tudott mit kezdeni, nem tudott szeretni? Anyának nem volt jó, vagy megint csak én voltam rossz gyerek? Erre is akad azért néhány innen-onnan hallott bizonyíték. Állítólag egy időben szokásom volt leszedni magamról a pelenkát és odacsinálni például az ágyra. Nem beszéltem egyáltalán majdnem hároméves koromig, aztán rögtön mondatokat mondtam. Az óvodában sem beszéltem, csak ha kérdeztek, nem játszottam a többiekkel, ezért aztán először logopédushoz jártam, majd citáltak tovább pszichológushoz, ott csak arra emlékszem, a nő azt mondja anyámnak, autisztikus vonások, fogalmam se volt, mit jelent ez, csak azt érzékeltem anyámból, hogy szégyellnem kell magam, ez valami rossz. (Igazából a mai napig gőzöm nincs, mit takarna ez, sosem diagnosztizáltak autizmussal, amennyit tudok róla, nem is illik rám.) Nem ettem, akkor azért jártunk orvoshoz, kellett egy időben valami undormányos, darabos löttyöt innom, hogy étvágyam legyen, és amitől csak hányingerem lett. Szóval, azt is mondhatjuk, csak a baj volt velem. Ez a sok baj vajon biológiailag, születésemtől hozzám tartozott vagy az otthon uralkodó légkör lenyomata volt?

A legnagyobb kérdés mégis: vajon a semmibe tűnt, valójában eltemetett emlékek közt, a négy fal pincében felejtett lényei közt lelnék olyat, ami elég szörnyű ahhoz, hogy magyarázza, igazolja azt a zsigeri undort, amit akkor éreztem, amikor kamaszként anyám megölelt és szeretni akart? Mi az, ami elégséges okot ad arra az érzésre, aminek kezdete homályba vész, mert sokáig volt kimondatlan, arra az érzésre, ha nem csupán a szülés teszi az anyát, akkor nekem nincsen anyám? Az pedig, akit jobb híján e titulussal emlegetek, egy idegen, akit sosem tudnék szeretni.