Avagy a történetek története

Hogyan és hol kell elkezdeni egy történetet? Az a sanda sejtésem, ez a kérdés nem csak nekem okoz fejtörést, s hogy ezt megszüntessék, kitaláltak néhány állandó frázist, mint például: egyszer volt, hol nem volt. Ezután valamilyen helynek vagy személynek kell állnia, volt egy királyság, egy falu, volt egy fiú, egy paraszt, egy hercegnő. Kész is a recept, amit az óta már rég szemétre hajítottak. Én viszont jobb ötlet híján, ha már így eszembe jutott, előkaparom és használatba veszem. Igaz, az eredmény igen furcsa lehet, legalább annyira, mint maga a történet.

Szóval. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy harminc körüli férfi, vagyis voltam én, akiről elsőre is mindenki megmondja, csodabogár. Bár a legtöbben ezt pusztán a külsőmből és hallgatag, zárkózott, álmodozónak tűnő természetemből következtetik ki. Ha azt is tudnák, amiről persze halvány fogalmuk sincs, valószínűleg inkább őrültnek neveznének. Ehhez a történethez viszont ez a bizonyos titok is hozzátartozik, amit egy másik írón kívül senkinek sem meséltem el, még a barátnőmnek sem. Ez a titok a harmincadik születésnapomon felbukkanó, egy kamasz lány formáját magára öltő lény, saját meghatározása szerint az én személyes istenem, aki azóta is levakarhatatlan és rendkívül bosszantó.

Megszámlálhatatlan irritáló szokásainak egyike, hogy váratlanul, saját kénye-kedve szerint kiragad a valóság kereteiből és különféle helyekre száműz, míg ott meg nem tanulom, oldom, ismerem azt, amire szerinte szükségem van. Ezek a képtelen helyek és utazások hol álomnak, hol látomásnak, hallucinációnak vagy egy másik dimenziónak tűnnek. Az igazat még sosem árulta el, mivel szerinte az nem fontos, ennek megfelelően magam se tudom, nem arról van-e mégiscsak szó, hogy megőrültem.

Akárhogy is legyen, arról az utazásról, amely a valóságban tízperces elbambulásnak tűnt, ott pedig kétnapos kirándulás volt, melynek során egy városban kóricáltam, majd egy párbeszéd nyomán ráleltem egy, az ottaniak által csak Élőhalottnak nevezett nőre, egy zacskónyi gyönggyel tértem haza. Ezt a kis szütyőt és tartalmát a nő, Chie ajándékozta nekem, hogy aztán én továbbadjam a világomnak. Ezzel szemben én bevágtam gyorsan a fiókba, ahol az irataim, régebbi jegyzetfüzeteim vannak, és a barátnőm nem találja meg, az asztalom ugyanis szigorúan magánterület, és hónapokra el is felejtkeztem még a létezésükről is.

Aztán persze bekövetkezett a fordulat, amely a történetek eszköztárának egy állandó darabja, jóllehet ebben a fordulatban sehol se volt varázslat. Akárcsak a felejtésemnél, itt is teljesen prózai, sőt banális ok állt a háttérben. Elraktam, mert más munkáim voltak, ha épp nem azok foglaltak le, akkor nem voltam egyedül, márpedig nem tudtam, mire is számíthatok, így olyankor akartam elővenni őket, amikor legalább néhány óráig magam vagyok, végül megfeledkeztem róla. Majd megtaláltam, amikor barátnőm elutazott egy hétre a szüleihez, én meg úgy határoztam, felkérés és ihlet hiányában, egy kicsit rendet rakok a lakásban.

Íme, itt vagyunk a jelenben. Ülök az asztalomnál, egy ideig csak méregetem az alig maroknyi, sötétkék zsákot, végül meglazítom a szalagot, mely összefogja, és óvatosan egy műanyagtálba öntöm tartalmát. Lapos, elég nagy tál, betölti a fél asztalt, így összeszámolhatom őket. Háromszor számolom át, mindig ugyanaz jön ki: 42. Még ezt követően sem nyúlok hozzájuk, csak bámulok rájuk hosszan, hátha... nem is tudom, mit várok.

Ezeket a gyöngyöket Chie gyűjtötte össze, azt mondta, a múlt porából lettek és régi meséket, történeteket mondanak, amiket Elveszett Krónikákként emlegetett nagyanyja, annak, aki megérti nyelvüket. Szerinte és az idegesítő kísértetem szerint én is ilyen ember vagyok.

Egészen közel hajolok a tálhoz, fülelek, és semmi. Nemhogy történetté összeálló szófüzért, szavakat sem, sőt egyetlen árva hangot sem hallok. Dühösen hátradőlök a székben, persze, hogy nem, fogalmam sincs, honnan, hogyan került ide igazából ez a rakat gyöngy, de biztos, hogy képtelenek beszélni. Mégsem teszem el őket, nem tudok megmozdulni, sem a tekintetem el fordítani róluk, és ez megijeszt.

Próbálok lehiggadni, gondolkodom, pontosabban, igyekszem kitalálni, hogyan szabaduljak e mákonyból. Magától értetődően semmire se jutok, megadóan és kicsit félve kinyújtom kezem és felcsippentem az egyik gyöngyöt. Azon nyomban felkiáltok meglepetésemben és fájdalmamban, valami megragad és a gyöngy felé ránt, míg más tarkón vág, olyan erősen, azt hiszem, elájulok, ha nem rosszabb...

Utólagos tények és azok hiánya, ilyesmi ugyan nem képezi a mesék részét, most nézzük el nekem ezt a malőrt: Nyilván nem haltam meg, és amennyire emlékszem, egy alkalommal sem vesztettem el öntudatom, vagy - ennek eshetőségét sem lehet kizárni - végig nélkülöztem. A 42 gyöngy nem pontosan 42 történetet tartalmaz. Továbbá halvány gőzöm sincs, mik is lennének ezek a mesék, történelmi tényekként semmiképp se értelmezném őket, több okból sem. Nem tudni, mennyi közük van a valósághoz, hol és mikor játszódnak, ráadásul akár ellent is mondanak egymásnak. Végezetül, ha van olyan, akinek bármelyik történet ismerős, de nem egyezik az enyémmel, kérem, ne nehezteljen rám, vegye figyelembe, csak azt tudtam leírni ezen oldalakon, amit én a gyöngyök világában való tartózkodásom során tapasztaltam.