(Az írás előzményeit, Ichiko történetét, a Heroes and legends sorozat, A bennünk lakó Szellem c. darabjában lelitek. https://aoisakura.blog.hu/2020/07/05/heroes_and_legends_778)

Szörnyen magam alatt voltam. Összegömbölyödve ültem a folyóparton, és azon gondolkodtam, hagyni kellene az egészet, hogy öreg tanítóm tévedett, talán csak annyira meg akarta lelni utódját, rám vetítette vágyát, becsapta önmagát...

- Te tévedsz, Ichiko! Hisz megtaláltál engem! - kiált rám Satoru, így neveztem el a bennem élő Szellemet.

Felkapom fejem és amint ráébredek, nem kerültem a saját világomba, meglepetten és kissé hangosan megkérdem:

- Te mit keresel itt?

Úgy tűnik, nem érti kérdésem, félrebillentett fejjel pislog rám. Megpróbálok pontosítani:

- Úgy értem, itt a valóságban, neked bennem...

Nem hagyja, hogy befejezzem, megragadja kezem, felránt a földről és a kezem el nem eresztve rohanni kezd. Megdöbbent ereje, még akkor is, ha szemmel láthatóan nőtt az óta, hogy először találkoztam vele. Most sem tűnik többnek tizennégynél.

Már majdnem a vízesésnél vagyunk, amikor megmakacsolom magam, lecövekelek. Bármit is akar most nincs időm rá, elvégre azt kellene kitalálnom, miként leljem meg időben az elveszett lelkeket és hogyan lehet visszavezetni őket az útjuk felé, amire nem is emlékeznek. Lehetetlen, ahhoz nekem kellene tudnom, ismernem az útjukat.

- Épp azért gyere! - fogja meg kezem ismét Satoru.

Nem értem, de beletörődöm.

A vízesésig vezet, majd besétálunk a folyóba, aztán elereszti kezem, és bemegy a vízesés alá.

- Most figyelj!

A lezúduló, irdatlan mennyiségű vízfüggöny szálakra bomlik, egészen vékony fonalakra, melyeken jól kivehetően, egymás alatt ülnek a vízcseppek, majd különféle színű kristályokká lesznek. Az egyik épp a felfelé emelt arca felett függ, a rajta megtörő fény szabálytalan, de szabályosan elrendezett foltokban hull arcára.

Elakad a lélegzetem a látványtól, mintha hirtelen valamiféle bűvölet szállt volna rám, elönt a szeretet és a megértés. Egyszerre hallom az ő és a saját hangomon: Ez az érzés bizonyítja, hogy az utamon vagyok, akkor is, ha intenzitása változik, néha szinte észrevehetetlenné halványul.

Rám emeli arany színű tekintetét, elmosolyodik.

- Akkor a lényeg megvan - még mielőtt ellenkezhetnék, hogy ettől még nem tudom a válaszokat az elveszett lelkek problémáira, leint. - Rá fogsz jönni, ne aggódj! De ha elveszíted azt az érzést, az utat, ha elveszítesz engem, akkor nem fog menni.

Aztán szemeit újra a fölötte függő kristályra emelve mesélni kezd.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118374644073/