Röviden és tömören: én bizony "beleszerettem" ebbe az animébe, ebbe az egyszerű, bár kevéssé nagyszerű világba. Nem nagyszerű, mert kevéssé bonyolult, elég szimpla dolgokkal operál, másrészt azért elég sötét tónusú sztorik, még akkor is, ha nem torkolnak teljes tragédiába. Félreértés ne essék, messze menően nem bánom, hogy ilyen.

Az alap koncepció szerint vannak gonosz szellemként emlegetett lények, Horrorok, melyek az emberek sötétségét, különféle negatív érzelmeit, vágyait felhasználva elemésztik, magukba olvasztják az embereket, alkalmanként felhasználják testüket. Ezek a lények, éppúgy, mint "természetes ellenségeik", a Lovagok és Alkimisták, egy Makainak nevezett másik világból származnak. Míg az Alkimisták amolyan varázslók, addig a Lovagok saját, vérvonalon keresztül öröklődő páncéljukat felöltve védelmezik az embereket. A Lovagok közül ugyan többet is látunk, ám eredendően egyetlenre fókuszál a történet, Garora, az Arany Lovagra, viszont minden évadban más személy az aktuális Garo, más időben és környezetben is játszódnak. (Itt megjegyzem: van egy harmadik évad is Garo Vanishing line címmel, az azonban már nem tűnt annyira szimpatikusnak, ha másnak kedve támad, lesse meg, én inkább kihagytam.)

A lángok természete

Az első évad helyszíne Valiante fiktív királysága, mely az inkvizíciós Spanyolországra hasonlít, ahol a máglya és a hajtóvadászat a boszorkánynak kikiáltott Makai Alkimistákat és Lovagokat sújtja, akiknek egyik alapszabálya, hogy védelmezőként nem bántanak, pláne nem ölnek embereket. Így tehát teljesen védtelenül szenvedik el a kínhalál legkülönfélébb formáit. Egy Anna nevű Alkimistát a vár előtti téren égetnek meg, miközben megszüli gyermekét, akit egy Lovag kimenekít.

A gyermek, León Luis, akit szintén Lovag apja, Germán Luis mentett meg és nevel fel, az Arany Páncél örököse, melynek előző "tulajdonosa" anyai nagyapja volt. Apa és fia utazásait, harcait követjük nyomon, majd visszatérésüket Valientébe, ahol szembe kell nézniük az egész pusztítás mögött álló, bukott, száműzött Alkimistával, Mendosával, aki az egyre betegebb király tanácsadójaként szinte korlátlan hatalommal bír. A királynőt és Alfonso herceget, akik veszélyt jelenthetnének rá különböző módokon eltávolítja. A menekülni kényszerülő herceg szembesül örökségével, ő is az Arany Páncél vérvonalához tartozik, és szert tesz egy másik páncélra egy utód nélkül maradt Lovagtól, aki tanítja. Természetesen León és Alfonso találkoznak és összefognak Mendosa ellen, aki egy hatalmas Horror szabadon eresztésére készül. Bár nehezen győzedelmeskednek, hatalmas árat fizetnek ők is és a királyság is, ráadásul Mendosa nem hal meg, és újabb, még pusztítóbb tervbe vág.

Holott az első alkalommal sokkal könnyebb lenne megállítani, ha Mendosa nem lenne tökéletes manipulátor és nem tudná játszi könnyedséggel kihasználni León gyenge pontját és őrjöngésre késztetni, ami miatt Alfonsónak őt kell előbb ártalmatlanítania.

León ugyanis hiába birtokosa az Arany Páncélnak, nem érti, nem érzi igazán, mit jelent védelmezőnek lenni, elsősorban a bosszú miatt harcol. Nem mintha bármi csodálkoznivaló lenne ezen. León nemcsak anya nélkül nőtt fel, életét egy óriási traumával kezdte, amelynek hatását jól mutatja, az egyik oldalán időről időre felbukkanó fekete jelek és kitörő lángok létezése. Ezek után ráádasképp úgy nő fel, hogy semmi és senki nincs, ami/aki megtapasztaltathatná vele a védelmezés élményét, folyamatosan vándorolnak, bujkálnak és az apja hiába próbál meg mindent, ezt ő képtelen neki megadni. León az első harcban csúnyán kudarcot vall, elveszti az irányítást és hatalmas pusztítást visz végbe, ezzel pedig még a Páncélt is elveszti, az Alfonsót választja és jó ideig, míg León le nem számol bosszúja ön- és közveszélyes lángjaival, míg meg nem tapasztalja, mit jelent védelmezőnek lenni, nála is marad.

Az évadnak azonban nem León fejlődése, igazi védelmezővé válása a leghatásosabb momentuma, nem ez a csúcspont, mert ezt az egész folyamatot, mindent, amit gondolt, feje tetejére állítja az igazság, lángjai igazi természetének megismerése. Leónnak és az apjának sem volt fogalma arról, miért is adta Anna ezeket a lángokat gyermekének, mindösszesen alkottak egy saját választ, ami inkább azt tükrözi, nekik milyen viszonyuk van a lángokhoz. Ezért hiszik mindketten: a lángok okozzák a szenvedést, a bosszú lángjai, amelyek csak pusztításra képesek, noha semmi a világon nem ilyen egyszerű, mi egyszerűsítjük le az alapján, amit tapasztaltunk, azért, hogy legyenek válaszaink, legyünk mi magunk és értékrendünk, világképünk. Ezzel azonban nem egyszer tévedünk, akárcsak León, néha rosszul értelmezzük az összefüggéseket, mint ő, amikor arra nem gondol, lehet, hogy a jelek, a lángok arra adott reakciók, hogy szenved, hogy bajban van, és amikor bajt okoznak az azért van, mert önmaga a saját kreálmányával fokozza szenvedését. Azok a lángok valójában segíteni akarnak rajta, védelmezni, ahogy anyja szelleme elmondja. Leónnak ellenben nem megy ezt felismerni, mert erről nincs tapasztalata, azért sem tud védelmezővé válni, azért sem tudja az apjától megtanulni, mert hiányzik az alap. Ahhoz, hogy bármit védelmezni tudjunk, előbb magunknak kell megérezni, átélni azt is, milyen védelmezve lenni. Sokatmondó, hogy Leónt igazán boldognak és felszabadultnak csak ezután látjuk.

Fény és sötétség

A második évad helyszíne a Heian kor (794-1185) Japánja, ahol egy bizonyos Raiko Garo, ám sokáig képtelen egyedül felölteni páncélját, így egy Makai Alkimistával (Seimei) együtt tevékenykedik. Ellenfelük szintén egy bukott Alkimista, Ashiya Douman, aki azt állítja, benne csak sötétség van, és sötétségbe akarja borítani az egész világot, de a fővárost és a Fénypalotát mindenképp, ehhez pedig megtör egy veszélyes Horrort lezáró pecsétet, hogy vele eggyé váljon. Raiko helyzetét tovább nehezíti, hogy Michinaga, a miniszter maga is romlott, hiába azonosítják a fénnyel, az embereket nem akarja megvédeni, csak a Fénypalota érdekli és a nemesek, továbbá nemcsak, hogy jó ideig nélkülöznie kell Seimeit, miután konfliktusuk támad, hanem még ő lesz a felébreszteni kívánt Horror hordozója is, így meg kellene ölnie.

Az első évaddal ellentétben itt sok szempontból máshová kerülnek a hangsúlyok, például itt sokkal markánsabbak a társadalmi kérdések, jelenségek, kidolgozottabb a korrajz (több történelmi alak is feltűnik), a történet jobban szétszóródik, a problémák többrétűbbek, kevésbé meseszerű, kevésbé emelkedett, értsd: az első évad Alfonso hercegével szemben itt maga az uralkodó (igaz, nem ő a császár) is ellenlábas, olyan, aki csak látszólag támogatás. Míg az első évad a központi elemével inkább egy dolognak a két oldalát mutatja meg és abból is a jó győzedelmeskedik, addig itt egy ellentétpár áll a fókuszban, ráadásul mindkettő jelen van mindenhol, mindenben és messze nem olyan könnyű megítélni.

Raiko is más utat jár be ennek megfelelően. Ő is átlép egy határt, mint León, úgy képes túlélni gyerekként egy csapat Horror támadását, hogy önkéntelenül felölti a Páncélt, az megóvja, egyszersmind azonban, mivel túl sokáig van rajta, kis híján meg is öli, Horrorá változtatja. Az, hogy közben nem pusztít úgy, mint León, a körülmények műve, nem az övé. Raiko határátlépése mégsem kudarc, nincs olyan teherként, bűnként megjelenítve, ez az ő sötét oldala, a sötétség, ami mindenkinek része, éppúgy, akár a fény, a különbség csupán az arányokban van, illetve abban, hogy mit őrzünk, táplálunk, csodálunk és erősítünk. Utóbbinak példája nemcsak a megszállott Ashiya Douman, de Seimei is, aki imádja a fényt, Raikót az őt éltető fénynek tartja, hiányában és egy átoknak köszönhetően azonban a felébredését váró Horror sötétsége átveszi felette a hatalmat, mégsem képes teljesen elpusztítani, ezért tudja nagyapja és Raiko közös erővel megmenteni.

Visszatérve Raikóra, az ő esetében a határ átlépése később kifejezett erőként, előnyként jelenik meg, mert már képes onnan visszajönni; itt nem a megváltás dominál, mint Leónnál, hanem a sötétség elfogadása, az, hogy az is a része, amin képes felülkerekedni, csakúgy, mint bosszúvágyán vagy inkább haragján apjával, családjával szemben, akik száműzték őt az anyjával.

Raiko és Seimei tisztában van azzal, hogy fény és sötétség egyaránt természetük része, ellenben Doumannal és Michinagával, akik valamely véglettel, csak az egyikkel azonosítják maguk, de mindketten tévednek, és épp ezért visszataszítóak és szerencsétlenek mindketten, annyira félnek és undorodnak a másiktól, hogy mindenképp el akarják pusztítani, csakhogy ez nem lehetséges.

Ahogy a rosszat, a gonoszt sem lehet végérvényesen megölni, eltörölni - teszem hozzá zárásképp, legalábbis számomra ezt jelképezi, hogy egyik évad fő Horrorját sem ölik meg, pusztítják el, csak különbözőképp elzárják őket immáron minimum másodjára. Hogy ehhez aztán mi miképp viszonyulunk, miként ítélünk, azt már rátok bízom.

Garo Honō no Kokuin, 2014-2015, író: Yasuko Kobayashi, rendező: Yūichirō Hayashi.

Garo Guren no Tsuki, 2015-2016, író: Shō Aikawa, rendező: Atsushi Wakabayashi.

Eredetileg Garo címmel egy tokusatsu, azaz olyan élőszereplős film, televíziós sorozat, amelyben rengeteg speciális effekttel dolgoznak.