Valójában nem túl sok köze van egymáshoz a két sorozatnak, az egyetlen, hogy mindkét történet főhősei az idővel operálnak valamely módon, ám még ez a mód is különbözik, mások a szabályok is, a cél azonban kimondva vagy kimondatlanul a jövő megváltoztatása. Még mielőtt ezt részletezném, ismerjük meg a történeteket:

Tokyo revengers

Hanagaki Takemichi egy 26 éves fiatal férfi, inkább fiú, aki részmunkaidőben dolgozik, azt is pocsékul csinálja, egy koszos, rendetlen kis lakásban él egyedül, nulla energiája, motivációja bármire. Ne szépítsük, egy szerencsétlen (talán depressziós is), aki nem tud kiállni magáért, tengődik, nincs számára semmi fontos. Aztán megtudja a hírekből: egykori középiskolás barátnője és annak öccse egy Tokyo Manji nevezetű banda balhéjának áldozata lett. Ez természetesen megdöbbenti és csak tovább ront, egyébként is "fantasztikus" kedélyén, amikor ráadásképp még be is lökik egy épp érkező vonat elé...

Nyilván ezután kezdődik igazán a történet, hiszen minden természeti törvényt meghazudtolva túléli a kalandot, sőt 12 évet visszautazik az időben, erre viszont csak később jön rá, eleinte puszta lepereg előtted az életed élménynek könyveli el e furcsaságot. Felelevenednek emlékei az élmények hatására, újra találkozik egykori baráti körével, barátnőjével és annak öccsével. Ráébred: képes utazni az időben, a sötét jövőről, a tragédiáról már nemcsak ő tud, de az öccs, Naoto is, aki a jövőben rendőrként segítője lesz. Igen ám, a dolog azonban sokkal bonyolultabb, mint azt gondolná. Egy tragédiát megelőzni közel sem olyan egyszerű, már ha egyáltalán lehetséges...

Márpedig Takemichinek fel kell kötnie gatyáját, ha el akarja érni célját, akkor újra át kell élnie élete legpocsékabb időszakát, amikor egy csapat idősebb fiú csicskái és bokszzsákjai voltak. Mindezt anélkül, hogy - mint a múltban eredetileg - elmenekülne. Nem, neki éppen, hogy bele kell vetnie magát a sűrűjébe, a még éppen formálódó, növekedő, terjeszkedő Tokyo Manjiba (Tomanba), meg kell ismernie a banda vezéreit, túlélnie, teljesítenie adott küldetését és egyáltalán rájönni, hol és ki az a láncszem, melyik az az esemény, amit meg kell őrizni vagy meg kell változtatni, ahhoz, hogy a 12 évvel későbbi jövőben a lány, akit szeret, ne haljon meg (és még néhány más tragédiát is elkerüljön, a lista idővel egyre csak bővül).

Ez a történet óhatatlanul is felidézte bennem az ERASED c. animét,[1] ahol a huszonéves Satorunak úgyszintén több ember halálát kell megakadályoznia méghozzá úgy, hogy visszautazik 11 éves korába, és megleli a gyilkost. Ez az egyik szignifikáns különbség (már azon túl, hogy itt nincsenek olyan figyelemfelkeltő, népszerűbbé varázsoló elemek, mint egy motoros banda): Satoru tudja, mit kell elérnie, egyértelmű kire kell koncentrálni, míg Takemichi egy egész szervezetbe csöppen, ahol nem tudni mit és kit kell megváltoztatni. Satorunak elég sok információja van, a lapok le vannak osztva, Takemichi esetében minden sokkal képlékenyebb (én még mindig nem tudom eldönteni például, hogy a bandavezér, Mikey valójában milyen ember). Azonban van egy rendkívül fontos egyezés, hasonlóság: mindketten szenvednek felnőttként és ennek oka egy múltbéli feldolgozatlan trauma. Mindazontúl, hogy a Tokyo revengers egy elég érdekes környezettel és az időutazás, múlt és jövő megváltoztatásának izgalmas problémáival foglalkozik, ettől a bizonyos traumától lett nekem olyasmi, amiről megéri kicsit írni.

Takemichi traumája sokkal mindennaposabb, mint Satorué. Nem vezetek ugyan statisztikát, de valószínű, sokkal több gyerek és kamasz lesz iskolai bántalmazás áldozata, semmint egy gyilkosé, többen tapasztalják meg a gúnyolódást, verbális és fizikai erőszakot, megalázást, mint a gyászt gyerekként. Miért mondom ezt? Nem, nem mintha valamiféle verseny lenne, hanem mert ez nem tűnik nagy dolognak, még maga Takemichi is eltemeti magában, általánosságban nem feltételezzük, sőt szeretjük nem feltételezni, hogy ennek bármiféle hatása lenne a felnőtt életre, a jövőre, és persze, van, akinek valóban nincs, másnak azonban igen. Nem meglepő, a családon túl itt, az iskola színterén tanulunk meg közösségben lenni, a másikhoz viszonyulni, ráadásul Takemichi kamasz, most kellene igazán elsajátítania olyan dolgokat, mint a határai meghúzása, ehelyett ő eszköze volt másoknak, játéka, megoldása az elköltözés, az iskolából való kilépés pedig mindösszesen tüneti kezelés, ami megbosszulta magát. Ahhoz, hogy megváltoztassa a jövőt, nemcsak mások múltját, nemcsak külső dolgokat, eseményeket kell felülírnia, hanem legelsősorban neki kell változnia, a régi Takemichi s akivé felnőtt belőle, erre nem képes, magát is újra kell írnia.[2]

Link Click

Egy zsúfolt, hatalmas város épületei közt bújik meg egy aprócska fotóstúdió, amit egy lány és két fiú üzemeltet, és ahol többre van lehetőség, mint fotókat előhívni. A két fiú, Cheng Xiaoshi és Lu Guang (előre is elnézést, ha a későbbiekben helytelenül írnám le a neveket, de nem igazán tudok kínaiul) ugyanis képesek egyetlen fotó segítségével megtudni mindent, ami az elkészülte előtti 12 órában történt, valamint beleléphetnek, ilyenkor Cheng annak a testébe kerül, aki a fotót készítette, és 12 órán keresztül ott is marad, ő cselekszik, az információgyűjtő Lu Guang pedig segíti, irányítja. És hogy mire is jó ez, mit érhetnek el ezzel? Sokféle dolgot, attól elkezdve, hogy átadhatják a megrendelő szavait a múlt mára elhunyt szereplőinek egy csalás leleplezésén vagy egy titkos recept felkutatásán át egy eltűnt gyerek megleléséig bármit. Szinte bármit. Merthogy szabályok vannak, a lehetetlen létezik és ezeken felül sem olyan könnyű a folyamat érzelmileg, vagy a végeredményt elérni.

A Tokyo revengers-szel vagy több más időutazós történettel ellentétben ebben az esetben a jövőt úgy kell megváltoztatni, hogy közben a múlt a lehető legközelebb maradjon az eredetihez, ez pedig nem egyszer nagyobb kihívás, továbbá érzelmileg, pszichésen rettenetesen megterhelő. Cheng egy kedves srác, aki nehezen állja meg, többször nem is sikerül neki, hogy ne változtasson legalább egy kicsit, hogy ne avatkozzon be. Válaszol a titkárnőnek a szüleitől küldött sms-re, amiben bevallja a nő érzéseit, hogy szeretne hazamenni, ezzel azonban olyan útra tereli a nő életét, ami tragédiába torkollik. Még ha egy ilyen apróságra nem is éreznénk késztetést, kit ne érintene meg, amikor olyan embereknek kell átadnia néhány szót, akikről tudja, még azon az éjjelen meghalnak egy földrengésben, ki tudná megállni, hogy megpróbálja figyelmeztetni őket? Holott hiába, Lu Guang hiába megy bele, hogy Cheng legalább az ügyfél édesanyját megmentse, kudarcot vallanak, a létező lehetetlen éppen ez: a halált nem lehet felülírni.[3] (Szemben ugye más történetekkel, ahol éppen ez az időutazás lényege, hogy xy életben maradjon.) Természetesen ezek a dolgok konfliktust okoznak Chengben és Cheng és Lu Guang között is, amit éppen lezárnának/lezárna, amikor jön egy újabb csavar az évad végén, amelyet nem árulok el és amely még több és több bonyodalom, probléma, kérdés eljövetelét ígéri.

A történet egy pontján maga Cheng is felveti: de akkor miért csinálják ezt, mi értelme? Az ő esetükben szinte soha nem is ismerik az ügyfeleket vagy történeteik egyéb szereplőit, még az se jelenthet motivációt vagy választ, hogy - mint mondjuk Satoru vagy Takemichi esetében - a saját elakadásaikat, traumájukat dolgozzák fel, hozzák rendbe. Ha a múltat nem szabad megváltoztatni, vagy csak minimálisan, abból, hogy lenne egy bármiféle értelemben jobb jövő? Mi értelme belépni a képbe, abba az időbe és térbe, ha azt nem akadályozhatják meg, hogy egy kisfiút elraboljanak? Ezúttal elég egyszerű a válasz: azt viszont megtudják, ki rabolta el, sőt Cheng még azt is eléri, hogy az illető vigyázzon a fiúra, így a jövőben sikerül épségben rálelni és visszakerülhet szüleihez; de nem minden eset ilyen jó és egyértelmű.

Ha a Tokyo revengers-t az ERASED-del hoztam párhuzamba, akkor a Link Click párja Kavagucsi Tosikadzu regénye[4], ahol a sok szabály szintén gátat vet a múlt újraírásának, megváltoztatásának, s így csak kevesen vállalkoznak időutazásra a rejtélyes kávézóban. Akik igen, azok megtapasztalják, a múlt átformálása nélkül is írható más, szebb jövő, mert mi még változhatunk. A Link click esetében ennek a tanulságnak, ennek az atmoszférának a legjobb megtestesítője a nő története, aki egykor egyetemista barátnőjével együtt nyitott kifőzdét, ami levesüknek köszönhetően igen sikeres lett. Ezzel együtt a nő még többre kezdett el vágyni, eredeti elképzeléseikkel ellentétben még több üzletet akart nyitni, ám ez barátnőjét elidegenítette, olyannyira, hogy összevesztek s eltűnt, a recept titkos hozzávalóját pedig nem árulta el. Ezt kellett a fiúknak kideríteni, akik a képekben tett múltbéli utazásokból rájönnek, mi is ez az összetevő. A legérdekesebb, hogy ez éppen egy olyan főzet, ami a nőhöz kötődik, az ő szülőföldjének különlegessége, amiből mindig küldtek neki a szülei, míg egyetemen volt. A barátnője így ismerte meg, és ennek nyomán született a kifőzde ötlete is, amit egykor a nő is másként képzelt el. A két fiú semmit sem változtatott, egyszerűen felidézte a múltat, emlékezett a nő helyett, akinek így lehetősége volt más jövőt írni, mint ami a közelebbi múlt eseményeiből következett volna. Néha ennyi is elég, néha semmi sem elég.

Tokyo revengers, 2021, eredetileg Ken Wakui mangája, az anime írója: Yasuyuki Mutō, rendezője: Koichi Hatsumi.

Link Click, 2021, eredetileg is donghua (azaz kínai animációs sorozat), rendező: Li Haoling, karakterdizájn: INPLICK.

[1] https://aoisakura.blog.hu/2016/08/22/rejtely_es_idoutazas

[2] Hogy ez mennyiben sikerül és valóban mekkora a jelentősége, még nyilván alakulhat a későbbiek folyamán, de kétlem, hogy érvényét vesztené.

[3] Érdemes megjegyezni: a lehetetlen, a nem megváltoztatható a Tokyo revengersben is megjelenik. A jövőbeli Takemichi rendszerint nem emlékszik a múltra, nem arra, amire mások, nem arra, amit ő írt újra, egy alkalommal mégis bevillan neki egy fiú halálának emléke. Nagyon úgy tűnik, hogy az ilyen bevillanó emlékkép azt jelzi, az az esemény olyasmi, amit nem áll módjában felülírni.

[4] A címe: Mielőtt kihűl a kávé. https://aoisakura.blog.hu/2020/03/17/a_sziv_valtozik