A tizenéves fiút tegnap hozták be. Furcsállotta az esetet, sehogy se látta meg ebben a gyerekben a közveszélyt, még csak agresszív sem volt, pedig behurcolták abba a kicsi fehér szobába és ott hagyták, mindenféle szó, magyarázat és bármiféle tárgy nélkül. Senki és semmi nem volt, ami megnyugtatná. Este aztán festékeket kért és ecsetet, nem kapott, ám akkor se tombolt, csak leült a sarokba és felhúzott térdei közé rejtette arcát. Úgy is maradt egész éjjel, úgy látta meg legelőször a reggeli viziten, a többit a tegnapi dokumentumokból és az éjszakás ápoló elmondásából tudta. Ő is csak csóválta fejét azon, hogyan kezelték ezt a gyereket a szülők, a hatóságok, valamint a tegnapra beosztott orvoskolléga.

Otthon kezdődött az egész - mint általában minden -, nagyjából egy éve a szülők arra értek haza a hétvégi kiruccanásról, a gyerek átfestette a szobája minden falát, még a szőnyeget is felszedte, a padlón is ez a furcsa, színpompás égbolt éktelenkedett. Jól leszidták, hívtak egy szakit, aki mindent visszafestett, a szőnyeg is visszakerült helyére, hogy aztán két hónappal később ismét égbolttá változzon minden felület, újraindult a körforgás és addig folytatódott, mígnem tegnapelőtt betelt a pohár a felmenőknél és válogatott szidalmak közt kizárták a házból, addig ne is jöjjön vissza, amíg ki nem verte a fejéből ezt a "ketyós művészlélek dolgot", festékeit, ecseteit a kukába vágták.

Mivel az otthonán kívül egyetlen ismerős hely akadt számára, a városka parkja, amely előtt a városháza magasodik, odament hát, kedves kellékeit szorongatva... Kora reggelre megjelent a városháza egyik kisebb falrészén a polgármester által megvetően mesebeli égboltnak titulált képződmény. Lett is belőle rögvest nagy patália, aminek végén mindenki úgy határozott, a gyerek helye a diliházban van, ha nem egyenest a börtönben, ha nincsen a gyámügyes hölgy, lehet, az lett volna a vége.

- Nem is értem, az a "mesebeli égbolt" tökéletes jelképe a városházának - mondta nevetve az ápoló. - Éppoly elérhetetlenek, mint az ég, az ígéreteik meg épp annyira valóságosak, mint a mesék.

- Vagy még annyira sem - értett egyet vele egy cinkos mosoly kíséretében, majd megkérte, hogy hozzon még a fiúnak festéket meg ecsetet, mielőtt hazamegy.

*

Már harmadjára állt meg ma a fiú szobájának ajtajánál. A reggeli vizit után még dél körül is volt bent nála, ebédidőben. A gyerek a földön ült, kicsit magába roskadva turkálta az ételt, időnként kiválasztott egy-egy falatot s azt megette. Amikor meghallotta a zár kattanását, rögtön kihúzta magát és akár egy kisállat, amely a szélből igyekszik kiszimatolni a veszélyt, nyakát nyújtva, feszülten nézett fel rá. Azon nyomban lerakta villáját a tányérba, mint aki végzett és szorongva babrált kezeivel, várva, hogy mi következik...

Most így az est leszálltával csak álldogált az ajtó előtt és az üvegen át figyelte a fiút, aki teljesen másnak tetszett, jóllehet az értő szem meglátta benne azt is, akivel délben váltott néhány szót. Félig térdelt, félig guggolt a padlón, az egyik ecsettel kezében, másikkal szájában dolgozott, a festékes üvegek mögötte, a paletta bal (festő) kezéhez közel. Ha az ember nem figyeli meg jobban az arcát, úgy tűnhet, pusztán lázas igyekezettel dolgozik, ám amint felmérjük vonásait, ecsetet szorító fogait, a szemeiben fészkelő kétségbeesett koncentrációt, megérthetjük, itt nem csupán hobbiról és nem is egészséges elhivatottságról van szó, hanem szükségről és küzdelemről.

- Úgy fest, mint akinek az élete múlik rajta - szólalt meg a mellé lépő nappalos nővér már az utcai ruhájában. - A tegnap nappalos kolléga szerint azzal magyarázta tettét a rendőröknek, hogy ő csak egy élhető világot szeretne magának festeni - némi hallgatás után aprót nevetett és picit ingatta fejét: - Nem tudom eldönteni, bolond vagy egy hős.

Nehezen állta meg, hogy fel ne horkanjon e címkék hallatán. Ki nem állhatta őket, egyik értelmetlenebb és megfoghatatlanabb, mint a másik! Mégis mihez viszonyítva bolond, mégis kihez viszonyítva hős? Mégis lenyelte rosszallását s csak annyit mondott:

- Szerintem nem több mint egy ember, egy fiatal, aki valahogy boldogulni próbál abban a világban, amit a sors adott neki és ebben teremteni valamit, ami az övé, ami biztonságot ad, ami elviselhetővé teszi a kihívásokat. Nem ezt tesszük mindannyian?

- Lehet - vágta rá kurtán a nővér s elköszönt.

Ő tovább figyelte a gyereket. Igen, fiatal, aki most ezt látja megoldásnak, persze nem a legjobb, pláne a megvalósítása, de ezeken lehet segíteni. A bíróval már megegyeztek, hogy a legcélravezetőbb, a terápia mellett, ha a fiú újrafesti a városháza falrészét, természetesen szakember felügyeletével, ahogy majd később azt a szobát is, amin épp ügyködik. Később, amikor már tudni fogja az okát annak, ami erre készteti és a kezébe adhat olyan módszereket, melyek ennél jobban segítik élhetővé tenni világát, vagy ezt a módszert finomítják úgy, hogy az elfogadható legyen, nem ez a legnagyobb kérdés. Az az ok. Lehet, hogy a fiú alapból kicsit szokatlan, de az eddig tapasztalt viselkedése inkább arra enged következtetni, valamilyen módon sérült is, nem kicsit, és ez elszomorította.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118378170595/