Lebegsz. Vízben vagy űrben, nem tudod. A zongorahang halk léptei már-már elaltatnak, amikor egy másik hang nyúl le feléd. Alig ér el hozzád és olyannyira eltorzul, hogy azt sem tudod, szavakat mond, vagy csak óbégat. Mégis megfog, és emelkedni kezdesz. Úrrá lesz rajtad a boldogsággal kecsegtető…

Sötétség. Takaróként ölel körbe. Puha, ismerős, biztonságos. Megvéd. Zongora hangjai, nem dallam, csak hangok. Mintha olyan valaki ülne előtte, aki még sosem zongorázott. Bárki is az, szeretheti a monotonitást, mert folyamatosan ugyanazt ismételgeti. Talán egy zongorázó papagáj? Nem látom, pedig…