Meghaltál? Ülj be egy bárba és játssz!
Death Parade
Nem csalás, nem ámítás, erről van szó. Persze rögvest javíthatom is magam, ugyanis aki megérkezik a Quindecimbe, nem emlékszik arra, hogy meghalt, sőt sok minden másra sem.
Képzeld el, hogy egyszer csak egy liftben találod magad, az emlékeid elvesztek, ami van az is homályos. Aztán kinyílik a liftajtó, kilépsz, és a folyosón végigsétálva egy bárba érsz, ahol egy furcsa fazon vár rád. Amikor már ketten vagytok ott, a pultos közli, hogy játszanotok kell. Elétek rak egy gombot, amivel kisorsolják, milyen játékot kell játszani. Addig nem mehettek el, amíg nem fejezitek be a játékot és más információkat sem adhat ki a bárpultos.
Játék közben lassabban vagy gyorsabban visszatérnek az emlékeid, megtudod, hogy mostanra már halott vagy. A játék során pedig mindketten megítéltettek. A pultos, aki valójában egy bíra, az emlékeitek és a viselkedésetek alapján eldönti, hogy a mennybe vagy a pokolba kerüljetek.
Néhány kérdést jó tisztázni, hogy jobban megértsd, hogyan is működik ez a rendszer.
Miért ketten vannak a „vádlottak”?
Tudni kell, hogy nem minden lélek kerül ide. A két szereplő két olyan ember, akik egy időben haltak meg.
Szőrszálhasogatásban profibb emberben felmerül, hogy a többi lélekkel mi történik. Erre azonban nem kapunk választ. Ez egyébként mindig egy nehéz kérdés, hogy mennyit és mit mutat meg egy-egy alkotó és sokszor lesz kritika tárgya is. Egyrészről ilyenkor érdemes figyelembe venni, hogy soha egyetlen alkotás sem képes mindent magába foglalni. Képtelenség. Másrészről – bizonyos szempontból – érthető az a vágyunk, hogy mindenről tudni szeretnék és mindenre magyarázatot várunk. Ha valamit nem tudok, vagy képtelen vagyok megmagyarázni, nem találom az okokat, ami idevezetett, esetleg azok nem kielégítőek, akkor meg vagyok lőve, nem tudok irányítani. Mitől olyan tragikus ez számunkra? Mert veszélyes, mert bármi megtörténhet, kicsúszik a lábunk alól a talaj, megszűnik az a világ, amit eddig ismertünk és kezeltünk (a globális világnézetünk), eltűnik a biztonság, védtelenné válunk. Persze ez egy olyan dolognál kevésbé fenyegető, amikor egy-egy alkotásban valami kimarad vagy értelmetlen, ilyenkor maximum bosszankodunk, viszont a való életben egy-egy ilyen dolog, esemény már az elevenünkbe vág és meg is őrjíthet.
Ez a két ember lehet, hogy nem ismeri egymást, de ennek ellenkezőjére is látunk példát. Van egy nászutas pár, akik balesetet szenvedtek, vagy a két férfi, akik egymást ölték meg.
Az egyik nyilvánvaló oka, hogy nem egyedül vannak, a legtöbb játékot nem lehet egyedül játszani. A másik pedig a cél, hiszen az ő interakcióik fontos elemei az ítéletnek. Kérdés, vajon miért van szükség erre? A bírák ugyan megkapják a személyek emlékeit, ám az nem elégséges. Érthető, az emlékeink bizony torzul(hat)nak. Ebben a helyzetben viszont a tetteiket vehetik szemügyre. Persze ez több szempontból is problémás, de erről picit később.
Mit jelent menny és pokol?
Ez esetben nem a keresztény fogalmakra, elképzelésekre gondolnak. Itt arról van szó, hogy a lélek vagy újjászületik, vagy végérvényesen megsemmisül, az Ürességbe kerül. Gondolom, ez azért többeknek ismerős. Azonban kapunk még egy csavart, ugyanis itt ellenkező előjellel szerepel a két kimenet, mint a buddhizmusban vagy a Bhagavad-gítában. Mindkét helyen az újjászületés inkább büntetés és nem jutalom, ezzel ellentétben az animében ez jelenti a mennybe kerülést. Ami a történetünkben a pokol, az a buddhizmusban a lehető legjobb dolog, eljutni a Nirvanába, teljesen megsemmisülni. A Bhagavad-gítában ez kicsit különböző, ott is az a legjobb dolog, ha többet nem születünk újra, ám nem az Üresség vár ránk, hanem akkor már abban a kegyben részesülünk, hogy a legfőbb Isten, a Teremtő világában élhetünk. (Ez egy kicsit bonyolult lehet, de itt arról van szó, hogy minden más világ vagy bolygó csupán látszat és – bár több istenük van – az egyetlen, valódi Teremtő csak egy. Magyarán ő magasabban áll, mint a többi, akik a világgal együtt meg is semmisülnek majd.)
Ki lehet bíra?
Három szabály vonatkozik a bírákra:
- A dolguk az ítélkezés, ezt nem tagadhatják meg, hiszen ezért léteznek.
- Nem tapasztalhatják meg a halált, mert akkor túl közel kerülnének az emberekhez.
- Nem lehetnek érzelmeik, ők csak bábuk.
Az anime végére a főmuftijuk bevezet még egy szabályt, miszerint nem dolgozhatnak olyannal, aki élt, mert ez tönkreteszi, megzavarja őket. Lényegében nem csak, hogy egy ember nem lehet bíra, de semmilyen formában nem lehet egy döntéshozó mellett sem.
Mit szolgál a menet közbeni játékszabály-változtatás vagy egyéb beavatkozás?
Többször is látjuk, hogy a játék közben Decim változtat a szabályokon vagy valamilyen más trükkel befolyásolja a játék menetét. Ezt azzal indokolja, a folyamat során mindent meg kell tenni, hogy felszínre hozzák a lélekben rejlő sötétséget.
Valóban jó a rendszer?
Szerintem az eddig látottak után bennetek is felmerülnek bizonyos kétségek ezt az eljárást illetően.
Például ott van két ember. Vajon mindegy kéne, hogy legyen nekem, hogy ki a másik, hogyan viselkedik? Valljuk meg, legtöbbünknek nem megy az a magatartás, hogy ha bántanak, akkor csak odafordítjuk a másik orcánkat is. Egyáltalán nem mindegy, hogy az, akivel valamilyen úton-módon kapcsolatba kerülök, hogyan viselkedik velem. Valamiképp biztosan hatással van rám. De ez még talán a kisebb baj.
Nagyobb horderejű például, hogy aki megítél, az semmit nem tapasztalt meg az életből és halálból, sőt érzelmek híján még átérezni sem képes helyzetemet. Ezzel persze nem azt mondom, hogy egy emberi bíra döntéseivel ne lehetne probléma, de még mennyi! (Persze eljátszhatunk a gondolattal, milyen lenne az igazságszolgáltatás, ha mondjuk robotok hoznának ítéletet? Bizonyos dolgokban lehet, hogy jobbnak bizonyulna; ahogy az is előre borítékolható, megannyi hibája is lenne egy ilyen rendszernek, éppúgy, ahogy a jelenleginek.)
Ennek köszönhetően nem okoz neki gondot, hogy addig feszítse a húrt, addig kínozza az embert, amíg elő nem hozza a benne rejlő sötétséget. Nincs olyan ember, akiből ne lehetne előbb-utóbb előkényszeríteni valami rosszat.
Többek közt erre is rávilágít Chiyuki, az az emberi lélek, aki Decim mellé kerül, mivel nem tudtak ítéletet hozni az ő esetében. A lány semmire sem emlékezett, amikor megérkezett, csak arra, hogy meghalt, már pedig így nem lehet vele mit kezdeni. Egyértelmű, hisz nemigen tudnak a túlélési vágyamat kihasználva befolyásolni, ha már tudom, hogy halott vagyok. (Ennek ellenére a végén így is sikerül egy nagyon drámai helyzetben próbára tenni őt.)
Mint ahogy arra is felhívja a figyelmét, hogy rossz döntést is hozhat azzal, hogy érzelmek és azok ismerete híján nem ismeri fel, ha valaki a szerette kedvéért, az ő megmeneküléséért hazudik és színészkedik.
Mindennap ítéleteket alkotunk rengeteg mindenről, olyan könnyedén, miközben igencsak bonyolult dologról van szó. Elismerem, ezen ítéletek egy részére szükségünk van, ugyanakkor elég sok olyan is akad, amire egyáltalán nincs.
Bármilyen ítéletről is legyen szó, nagyon fontos, hogy a lehető legtöbb és legmegfelelőbb ismeret és tudás birtokában legyünk. Ezt látjuk a már említett esetből, ahol egy bizonyos magatartásforma és a mögötte meghúzódó érzelem ismeretének hiánya rossz döntést eredményezett. A nő pokolra került, bár tette nem volt őszinte.
Az ismeret segíti Chiyukit is a végén. Egész pontosan az, hogy ismeri és elfogadja énjének azt a részét, ami mindennél jobban vágyik arra, hogy visszatérhessen az életbe, a családjához. És az az ismeret, amiből tudja, hogy annak a másik embernek is van családja, vannak érzései stb., akinek meg kellene halnia, azért cserébe, hogy ő újraélhessen. Sajnos ez a két dolog sokszor hiányzik az emberekből és ki tudja, melyik a rosszabb? Nem ismerni és tényként kezelni, hogy a másik is ember, hogy különbözőségeink ellenére hasonlítunk is és összetartozunk, vagy nem ismerni és elismerni a bennünk vagy az emberi természetben rejlő vágyakat, motivációkat, azok árnyoldalait?
Chiyuki változást idéz elő Decimben, megérinti és érzelmeket csal elő belőle. Ennek okán hozza meg a nagy főnök a negyedik szabályt. Azonban nemcsak Decim változik, de egy másik ilyen bíra is, aki az elején még ellenezte azt, hogy egy ember legyen ezen a helyen, mégis később neki is lesz egy ilyen társa. Ezen felül ott van az a bíra, aki Decim feletteseként örül a változásnak és már régóta hibásnak tartja a rendszerüket, még akkor is, ha alapvetően jól működik. A mű vége bizonytalanságban hagy minket. Nem tudjuk, vajon a változások hullámai áttörnek-e a rendszert e megkövült formájában megőrizni óhajtók falán vagy az egész nem volt több egy kis szárnypróbálgatásnál?
Összességében egy jó kis alkotás, drámai és elgondolkodtató történetfüzér az ítéletről és a rendszerekről, változásról, hibákról egy halál utáni élet teóriájának kissé bizarr köntösében.
Death Parade, 2015, alkotó: Yuzuru Tachikawa.
