Uff, kedves Akárki! Már ha van itt egyáltalán bárki. Hülyeség! A neten vagyunk, szóval ez nem tér és nem idő… Tök mindegy! Haladjunk! Jó, de hova? Fogd már be, baszki!

Elrendezem dühödt arcvonásaim és hiperkedvesen mosolygok. A lószart! Nem vagyok én fogpaszta reklám.

Jól van, nem köll hőbörögni. Ez a stílusom. Ja-ja, tudom, alpári. Leszarom. Akit nagyon zavar, húzzon a vérbe! Nem azért pötyögök itt, hogy más lelkét simogassam.

Egyébként Ao vagyok. Igen, ez a nevem. Kék, nincs abban semmi. Gyengébbek kedvéért: aoi japánul kék, de az az i olyan nyomorék visítós, hogy inkább kibaxtam. Szorri.

Na, most magamról kéne itt ömlengenem egy sort. Pfff… Nincs kedvem. Igazából épp filmet nézek, pont nem érdekel, mi mást kellene tennem.

Oké-oké. Egy 27 éves testben élek. Legyen elég ennyi. Nem társkereső hirdetés ez. Én magam nem tudom, hány éves vagyok. Egyáltalán mit számít? Úgyse árul el semmi lényegeset. Az emberi kommunikáció nagyobb hányadához hasonlóan, de remekül lehet e nagy semmin tépni a szánkat.

Nem, nem morculok. Ez az alaptermészetem. Mondhatnám, őszinte vagyok. Ha ez a definíció nem egy útszéli ringyó lenne, akit szűz hercegnőnek adnak el. Ismerős, nem? Ha nem, akkor se magyarázom. Ahogy egy bölcs ember mondotta: Ha valamit magyarázni kell, megette a fene. Egy Murakami könyvben volt és nem pontosan így. Kicsire nem adunk. Nagyot meg sose látunk.

Reklám van. Sok baromság egy helyen sok ostobának. Én meg vissza lettem parancsolva a klaviatúrához. Tudnám, minek? Legyen.

Mentális állapotom. Az hosszú. Lelki életem. Olyan is van. Jelen pillanatban hidegen hagy minden. A film vége érdekel meg az, hogy elmúljon a fejfájásom. Nyűgös vagyok. Elégedjen meg mindenki ennyivel. Ao beköszönt. Ao kijelentkezik.