El nem hangzott szó. Halk gondolat az elme mélyén.

Képzelt kép, mely még nem testesült meg.

Halottnak hitt remény, mély álomba merülve.

Barlangban rejtőző napistennő.

Földben megbúvó mag.

Dallam a zeneszerző fejében.

Ködbe vesző ösvény.

A legtöbb ember számára érzékelhetetlen.

Csendben tevékenykedik. Nem lármázik. Nem hivalkodik.

Feltűnés nélkül alakul át. Rejtőzve, akár a bábból előbújó pillangó.

Zajtalanul osonó orgyilkos, akit észre se veszel. Kivéve, ha ő úgy akarja.

A szót hallod, de nem tudod, milyen mélységből emelkedett idáig.

A képet látod, felismered, ha már minden vonal és szín helyére került.

Eltölt a felébredt remény, ám addig megfeledkeztél róla. Nem is érezted mocorgását.

Sütkérezel az előbújó nap fényében, mégse láttad, hallottad lépteit, amíg csak a kijárat felé tartott.

Talán észreveszed az előtörő első hajtás zöldjét, azonban fogalmad sincs, mennyi erőfeszítés árán jutott a felszínre.

A dallam eleje oly halk, nem is hallod, esetleg egy-két hangot, de nem leled a harmóniát. Még amikor tisztán hallod, akkor sem érted. Idegen nyelv, amelyhez nincs szótár.

Haladsz az ösvényen, ám nem tudod, merre. A köd elnyel mindent, alakot és zajt egyaránt. Te pedig annyira belevesztél, hogy már csak akkor veszed észre őt, amikor válla súrolja válladat. Tekinteted csupán árnyékát ragadja meg, s az is rögvest szétfoszlik.

Ő a csendes lázadó, akit csak egyszer hallasz, csak egyszer látsz, de addigra már új világot épített.