Egyszer volt, hol nem volt meg az összes többi sablon. Tudja valaki egyáltalán, mennyire értelmetlen valójában ez a frázis? Most akkor volt vagy nem? Mindegy, haladjunk!

Szóval valahol széles e világon akadt egy csajszi, aki álló nap havat hordott a hóban, tele is lett a cipellője vele. Innen a neve. Marhára nem eredeti, mi? Viszont van egy hagyománya, pontosabban kapcsolódik más történetekhez.

Anno valamikor ezer éve volt egy osztálytársunk. A leányzó szerint hülyeség ma már művésznek állni, mert nem tudsz újat alkotni, minden volt már nem egyszer. Bár az állításban van igazság, és joga van a véleményéhez, nekem is jogom van az enyémhez. Ez pedig azt mondatja velem, ez egy rohadt nagy baromság, amit korunk médiája is sugároz. Mindig új és újabb kell, sőt a legújabb. Faszság. Leszarom, hogy csúnya.

Nem, egy művész nem fogja feltalálni a spanyolviaszt. És akkor mi a tököm van? Egyértelmű, hisz vannak egyetemes témák, ezeket ragadja meg mindenki a maga módján. És ez a fontos: a maga módján, a saját színeit és árnyalatait felragyogtatva abban, amit alkot. Lehet, hogy nem új… A fontos, hogy egyedi, és nem attól, hogy más még nem szólt róla, hanem attól ahogyan ő megfogalmazza, formába önti, valamint azoktól a kapcsolódásoktól, amit tudatosan vagy tudattalanul létrehoz benne más alkotásokkal.

Hogy miért fontos ez? Hogy miért hordott havat a lány? Hogy meglelje azt, ami alatta van. Most biztos bután nézel, hogy azt ugyan minek, hisz föld van alatta. Amikor először sikerült egy kis foltot megtisztítania az örök hótól, vagy ha úgy tetszik a ráterített kategória, bélyeg leplétől, ő is így találta. Bizony közönséges föld volt ott meg az összes többi helyen, azonban mégsem ugyanolyan. Sokféle árnyalat és összetétel akadt a különböző foltokban.

Azt hihetnénk, ezzel megleltük az igazságot, eleinte még a lány is így vélte. Azután elkezdtek előbújni a virágok. Sok hasonló volt köztük, újabb címkék sora. A lány azonban egészen közelről vette szemügyre őket, és látta, hogy itt más a zöld, ez a szár másképp nő, az a levél más szögben hajlik, ez a szirom más formájú, árnyalatai eltérnek és még számos dolgot. A végtelen változatosságot az egységesség mellett. Az egység különböző mintázatait.

Igazi unalmas tanmese, ugye? Csak az a qurva nagy baj, hogy (tisztelet a kivételnek) még mindig nem tanultad meg.

Az a pasas a lottózóban biztos nem, aki ismeretlenül, kéretlenül kiselőadást tartott nekem a családról, nőről, férfiról, egész pöpec módon levezetve, hogy miért szar, ha egy gyereknek két anyja, netán két apja van.

Már beszéltem a természetemről, szívesen leordítottam volna vajmi kevés haját. Elegánsabb megoldásként közölhettem volna, az én gyerekemnek bizony kettő darab anyja vagyon. (Nem, nincs gyerekem és egy pasival élek együtt, de ez mellékes.) Valójában nem mondtam semmit. Egyrészt már szóltam lusta személyemről, másrészt ilyenkor sosem egyedül vagyok. I kisasszony irtózik attól, hogy másokat bántson, Cseresznye hölgy pedig méltóságán alulinak tartja, hogy egy ismeretlen idiótával vitatkozzon mások életéről.

Mindenkinek megvan a maga véleménye, szemlélete, mindenki élje úgy az életét, ahogy neki tetszik. Nem érdekel, hogy a hapsinak ez a család. Oké, drága, akkor nálatok egy apa, egy anya felállás van. És akkor most hova szarjak? Kíváncsi lennék, mit csinálsz, ha a fiadnak meg az lesz a család, hogy egy másik férfival vállal(na) gyermeket? Nincs arra a csemetére ráírva, hogy tuti biztos heteroszexuális, hogy szeretne majd családot. A ti családotok rád és a feleségedre tartozik, ti döntöttetek a gyerek mellett stb. A két anyukás családmodell meg arra a két nőre tartozik… És elárulok még valamit, egyes nők is tudnak fát vágni, majd a gyerek megtanulja tőle, de az is lehet, hogy gázzal fog fűteni. Remélem érted, miről vartyogok itten. Hagyjál mást is élni!

Tudom, nem akarod. Azt feltételezed, a te külön bejáratú engedélyed szükségeltetik hozzá. Hát nem! De rohadt jó lenne, ha nem kavarnád a szart. Te apa-anya családot hoztál létre, te nem leszel művész, nem érdekel a téma, jogod van hozzá. Másnak pedig ahhoz, hogy másképp csinálja. Az is egy dolog, hogy beszélhetnéked van, muszáj megosztanod a véleményed, mondjad, hallgatni tudok. Az viszont kisüti az agyam, amikor ezt úgy adod elő, mint tudományos tételt, amire csak és kizárólag bólogatást vársz el.

Nagy ívben tojok rája, hogy „… soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy.”[1]. Tudom, pocsék dolog. Képzeld, nekem se mondta senki. És? Az az igazság, hogy ha egy picit belegondolnál, ráébrednél, a legnagyobb felszabadulás, ha nem kell, hogy igazad legyen, ha tudod, a világ nélküled is forog. Te hozzáadhatod a saját árnyalatod, a másokét csodálhatod, elfogadhatod, lehetsz iránta közönyös, de ne ócsárold, pláne ne akard, hogy színt váltson! Én se mondom, hogy most qurva gyorsan keríts a nejed helyett egy másik pasast magad mellé.

[1] József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat.