Bár igen ritkán szoktam romantikus műveket nézni, olvasni, most két ilyen témájú animével érkeztem, melyeknek más közös pontja is akad, sőt bizonyos szempontból kiegészítik egymást.

A Shigatsu wa kimi no uso (továbbiakban Kimi no uso) középpontja a szerelmen kívül a zene, a Sakurasou no pet na kanojo-é (továbbiakban Sakurasou) a festészet, rajzolás, animáció, szövegírás.

Nem írok külön a történetükről, ugyanis műfajukból adódóan fontosabbak a karakterek és kapcsolataik. Erről, illetve a művész–nem művész emberek közti ellentétekről, nehézségekről lesz szó. Éppen az utóbbi miatt kedveltem meg nagyon ezt a két művet. Egy mély, igen összetett téma.

Inkább előbb, mint utóbb kettesben maradunk pőrén, rózsaszín felhőpamacsok nélkül. Persze, az is egy megoldás, hogy amint ez megtörténik, angolosan (avagy amit akartok) távozunk. Ám amennyiben nekünk nem ez a stílusunk, netán szeretnénk megállapodni vagy szimplán csak hosszabb idő eltelik, a máz eltűnik, a kirakat mögé is belátunk. Kiderülnek a hibák, az elején előadott füllentések, az idegesítő szokások stb. Egyszóval rájövünk nem csupa előny a szerelmünk, mint mindennek és mindenkinek megvannak a hátrányai, a kevésbé szeretem tulajdonságai is. Ilyenkor már az a kérdés, akarunk, tudunk-e a másikkal így is élni vagy ezek a dolgok annyira elviselhetetlenek számunkra, hogy inkább passzoljuk? A válasz nyilván függ a személyiségünktől és attól, mi is az, ami ilyenkor elénk tárul.

És persze az is megesik, pláne zsenge korunk, az első szerelmek idején, hogy akit mi olyan hőn óhajtanánk, ránk se bagózik, esetleg nem viszonozza érzéseinket. Ezt azért hoztam fel, mert erre is találunk példát (nem is egyet) a két műben.

A Sakurasou szereplői: Kanda Sorata és Aoyama Nanami olyan páros, akik igazán összeillenének. Egyikük sem művészlélek, mindketten egy cél elérésén dolgoznak, de folyamatosan kudarcot vallanak, a többi kollégiumi társaikkal ellentétben abszolút önellátóak. Sorata azonban barátként gondol Nanamira.

A Kimi no uso-ban Watari Ryōta, a nőcsábász focista randizik Miyazono Kaorival, a hegedűművésszel, egy párnak is tekintik őket, ám valójában barátok, hisz Kaori Arima Kouseit szereti, ám ezt haláláig titkolja.

A következő és egyben utolsó viszonzatlan szerelmi párossal elérkezünk a művész–nem művész témához.

Miért más ez, mint „egyszerű” kapcsolat? Természetesen a nem művész emberek is különböznek egymástól, olykor olyan mértékben, hogy az lehetetlenné tesz egy hosszútávú kapcsolatot; azonban a művészek (közhely, de van benne igazság) egy más világban élnek. Művész és nem művész között ettől függetlenül lehet akár romantikus kapcsolat is, ez megint csak a két személyiségen múlik, viszont vannak nehézségek. Példának okáért ott van Arima Kousei és Sawabe Tsubaki a Kimi no uso-ból.

Kousei zongoraművész, Tsubaki egy igen fiús lány, aki imád baseballozni és Kousei gyermekkori barátja. Annak ellenére, hogy a lány imádja Kouseit és gondoskodik róla – általában ő visz neki enni, mert a fiú az evésről is megfeledkezik, ha a zongorával van elfoglalva –, van egy szakadék köztük.

Kousei ugyanis szenved, eddig a zongora volt az élete, ám anyja betegsége és halála után képtelen játszani. Az első néhány hang leütése után nem hallja saját játékát. Ez a válság teljesen összeroppantja a fiút, Tsubaki pedig képtelen segíteni rajta. Hiszen nem is igazán érti, mi a baj és hogy mehet tönkre egy olyan ragyogó tehetség, mint Kousei. Nem lát bele világába, sőt a zenéhez sem ért annyira.

A művészlétre különösen jellemző az egyszerre átok és áldás közhelye. Fájdalmas és örömteli is. Ez pedig rendszerint a kapcsolatokra is kihat. Lehet nagyon empatikus és megértő a nem művész társ egy művésszel együtt élni akkor sem piskóta. Lesznek bizonyos dolgok, amiket sosem ért meg, még ha el is fogadja, ráadásul mindig második lesz, mert ne tagadjuk, a művésznek saját maga, pontosabban az alkotás az első. Félreértés ne essék, ettől függetlenül vannak olyan emberek, akiknek ez jó, és így lehet jó kapcsolatuk.

Ahol Tsubaki tehetetlennek bizonyult, ott Kaori, a kedves, vidám, olykor igen erőszakos hegedűművész képes áttörést elérni. Szó szerint rákényszeríti a fiút, hogy nézzen szembe a problémáival és oldja meg. Számomra azért nem egyértelmű, hogy ez csak a művészlétének lenne köszönhető, habár nyilván van benne szerepe, szerintem maga Kaori személyisége, más nézőpontja többet nyom a latba.

Kaori lesz a segítő, és kölcsönösen egymásba szeretnek, ám e kapcsolat sosem bontakozik ki, hiszen a lány (gyógyíthatatlan beteg) meghal. Ugyanakkor Tsubaki és Kousei kapcsolata sem lezárt, a lány elhatározza, hogy mindig a fiú mellett lesz, és ki tudja, talán idővel lehet más a dologból.

Míg a Kimi no uso esetében a főhangsúly a két művész kapcsolatán volt, addig a Sakurasou a művész Shiina Mashirót és a nem művész Kanda Soratát helyezi a középpontba. Ám előtte még szót ejtenék ennek az animének a művészpárjáról. Kamiigusa Misaki animekészítő, Mitaka Jin pedig szövegíró. Misaki gyerekkora óta odáig van Jinért és mindenképp vele akar dolgozni, csakhogy Jin íróként nem olyan jó, mint Misaki animekészítőként, így pedig lehúzza annak munkáit. Épp ezért Jin méltatlannak tartja magát Misakihoz. A végén a fiú elmegy, hogy máshol fejlődhessen, de előtte megkéri Misaki kezét. Ez a helyzet szerintem nem lenne olyan bonyolult, ha nem kevernék a munkát a szerelemmel, bár… bár ízlések és pofonok, ugye. Megint csak kapcsolat és párfüggő dolog, hogy ezt hogyan kezelik. Vannak, akik együtt dolgoznak, akiknek ugyanaz a foglalkozásuk és olyanok is, akik teljesen mást, teljesen máshol. Ezek mennek meg a bárányfellegek.

Visszatérve Soratára és Mashiróra, szinte már túlzottan is különbözőek. Sorata egy egyszerű srácként kerül be a sok problémás művész közé a Sakorasouba (ez a kollégiumuk neve). Az ő „bűne” csupán annyi, hogy nem tud megszabadulni a sok macskától, akiket az utcán összeszedett. Nincs kiemelkedő tehetsége, sem célja, segítőkész és önellátó. Ezzel szemben Mashiro mangaka szeretne lenni, fiatalkora ellenére zseniális és híres festő, viszont totál életképtelen, még felöltözni sem képes. (Azért ez a része kicsit túlzó szerintem.) Sorata lesz Mashiro „lovagja”, inkább cselédje. A lány hamar el kezd hozzá kötődni.

A kapcsolat aztán annyira bonyolult lesz, az ember úgy érzi magát, mint a macska a gombolyagba gabalyodva. Van ez így. Míg Mashiro már-már transzállapotban azon küzd, hogy mangája jó legyen, ehhez pedig meg kell értenie saját magát és érzéseit, addig Sorata elmerülne abban, hogy megírjon egy videójátékot. Míg Mashiro látszólag kevés erőfeszítéssel sikert ér el, addig Sorata bármennyit is feccöl bele munkájába, kudarcot vall, nem is egyszer. Haragja Mashiróra is kiterjed, akit állandóan pesztrálnia kell.  A lány meg persze nemigen érti, mi a baja. (Idővel ez elsimul.)

Le kell szögeznem, ez a kapcsolat tényleg el van karikírozva, azonban – mint már mondtam volt – a művész az alkotás lázában igen önző tud lenni. Felöltözni azért csak képes, de mondjuk lehet, hogy elfelejt bevásárolni, rendetlen, akármi. Nem egyszerű az biztos, és közben nyilván a másik félnek is megvan a maga baja. Ezeket a dolgokat azért (szerintem) lehet kezelni, a két emberen múlik minden. Mint ahogy minden kapcsolatban, hiszen szerelem ide, szerelem oda mindenhol akadnak problémák, súrlódások etc. Hogy ismételten csillogtassam köz(rö)hely királynői mivoltomat: a lényeg mit kezdünk ezekkel, hogyan kezeljük.

Összességében én jobban kedveltem a Kimi no uso-t, ami lehet, hogy komolyabb és komorabb darab, de realistább, mint a Sakurasou. Utóbbiban ez a nagyon sarkítás a humor forrása is, megvan a maga értéke, viszont én ilyen vagyok és ennyi.

Shigatsu wa kimi no uso, 2014-2015, alkotó: Naoshi Arakawa (manga).

Sakurasou no pet na kanojo, 2012-2013, alkotó: Hajime Kamoshida (light novel), Kēji Mizoguchi (illusztráció).